„Az ego: a formával való azonosulás, az önmagadnak a valamilyen formában történő keresése és ezért elvesztése. A formák azonban nem csupán materiális tárgyak és fizikai testek. A külső formáknál – dolgoknál és testeknél – alapvetőbbek a gondolatformák, amelyek a tudatmezőben folyamatosan keletkeznek. A gondolatformák energiaképződmények, amelyek ugyan finomabbak és kevésbé sűrűk, mint a fizikai anyag, de attól még ugyanúgy formák. Amit a fejedben hallható, folyamatosan karattyoló hangként megfigyelhetsz, az a szüntelen és kényszeres gondolkozás áramlása. Amikor minden gondolat teljesen leköti a figyelmedet, amikor oly mértékben azonosulsz a fejedben szóló hanggal és az azt kísérő érzelmekkel, hogy minden gondolatban és érzelemben elveszel, akkor teljesen azonosultál a formával, s ezért az ego a markában tart. Az ego visszatérő gondolatformák és kondicionált mentál-emocionális (gondolati-érzelmi) minták halmaza, amely énérzettel, éntudattal ruháztatott fel. Az ego akkor keletkezik, amikor Létséged, a „vagyok” – ami formamentes tudat – összekeveredik a formával. Ezt jelenti az azonosulás. Ez a Létfelejtés az elsődleges hiba, a teljes elkülönültség illúziója, ami a valóságot rémálommá változtatja.

 

Descartes tévedésétől Sartre meglátásáig

 

A XVII. századi filozófus, Descartes, akit a modern filozófia megteremtőjének tekintenek, híres mondatával – amit alapvető igazságnak vélt – fogalmazta meg az említett, alapvető tévedést: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Ő ezt a választ találta arra a kérdésre: „Van-e bármi is, amit tökéletes biztonsággal tudhatok?” Rájött arra, hogy a tény, miszerint ő folyton gondolkodott, kétségtelen, s ezért egyenlőségjelet tett a gondolkodás és a Lét, vagyis a gondolkodás és az identitás – a vagyok – közé. A végső igazság helyett az ego gyökerét találta meg, ám ezt nem tudta.

Csaknem háromszáz év telt el, amíg egy másik híres filozófus észrevett valamit ebben az állításban, ami mellett Descartes – ahogy mindenki más is – elsétált. Ő Jean-Paul Sartre. Nagyon mélyen tekintett bele Descartes „gondolkodom, tehát vagyok” állításába, és hirtelen rájött, hogy – saját szavaival megfogalmazva –: „A tudat, amely azt mondja ’vagyok’, nem ugyanaz a tudat, amelyik gondolkozik.” Mit értett ezen? Amikor tudatában vagy annak, hogy gondolkozol, az a tudatosság nem része a gondolkodásnak. Az a tudat egy másik dimenziója. És ez az a tudat, amelyik azt mondja: „vagyok”. Ha benned kizárólag gondolat lenne, akkor nem is tudnál arról, hogy gondolkozol. Olyan lennél, mint az álmodó, aki nem tudja, hogy álmodik. Olyannyira azonosulnál minden gondolattal, mint az álmodó az álomban fölbukkanó valamennyi képpel. Sok ember még midig így él, mint az alvajáró, régi, rosszul funkcionáló gondolkodásmóddal, amelyik folyamatosan újrateremti ugyanazt a rémálomszerű valóságot. Amikor tudod, hogy most álmodsz, akkor ébren vagy az álomban. A tudat másik dimenziója lépett be ekkor a képbe.

Sartre meglátásának a következményei mélyre hatóak, ám ő maga is még mindig túlzottan azonosult a gondolkodással ahhoz, hogy fölismerje felfedezésének teljes jelentőségét: a tudat új dimenziójának feltűnését.

 

A minden értelmet meghaladó béke

 

Számos ember számolt be arról, hogy élete egy pontján bekövetkezett tragikus veszteség kapcsán megtapasztalta a tudat eme új dimenziójának felbukkanását. Néhányan minden tulajdonukat elvesztették, mások a gyermekeiket vagy a házastársukat, társadalmi rangjukat, jó hírüket vagy valamilyen testi képességüket. Olykor – természeti katasztrófa vagy háború következtében – az illetők a felsoroltak mindegyikét egyszerre veszítették el, és szembetalálták magukat a „semmivel”. Nevezhetjük ezt határhelyzetnek. Minden, amivel azonosultak, minden, ami számukra az éntudatukat adta, elvétetett tőlük. És aztán – hirtelen és megmagyarázhatatlanul – a kezdetben érzett kín vagy intenzív félelem a jelenlét szent érzésének adta át a helyét; váratlanul mély lelki békét és nyugalmat éreztek, s a félelem nyomtalanul eltűnt. Ez a jelenség ismerős lehetett Szent Pálnak is, aki így fogalmazott: Isten békéje, amely minden értelmet meghalad.” Ez valóban olyan békeérzés, ami érthetetlennek tűnik, és akik megtapasztalták, azt kérdezték maguktól: Ebben a helyzetben hogyan lehetséges, hogy ilyen békességet érzek?

A válasz egyszerű, amint fölismered, hogy mi az ego, és hogyan működik. Ha a formák – amikkel azonosultál, amik számodra az éntudatodat adták – összeomlanak vagy elvétetnek tőled, akkor az az ego összeomlásához is vezethet, mivel az ego: azonosulás a formával. Ha többé már nincs semmi, amivel azonosulhatnál, akkor te ki vagy? Amikor a körötted lévő formák elpusztulnak, vagy amikor a halál közelít, Létséged, a „vagyok” tudata kiszabadul a formával történt összegabalyodottságából: lélek szabadul ki az anyagba zártságából. Fölismered lényegi identitásodat, mint formamentest, mint mindent átható jelenlétet, mint minden forma és azonosulás előtti Létet. Rájössz, hogy maga a tudat vagy, és nem az, amivel a tudat azonosult. Ez Isten békéje. A végső igazsága annak, aki vagy, mert az nem az „én… vagyok”, hanem a „vagyok”.

Nem minden nagy veszteséget átélő ember tapasztalja meg ezt a felébredést, a formával történt azonosultságról való leválást. Egyesek ugyanis azonnal erős mentális képet vagy gondolatot teremtenek, amelyben magukat áldozatnak – a körülmények, más emberek, az igazságtalan sors vagy Isten áldozatának – látják. Ez a gondolatforma és az általa teremtett érzelmek – pl. harag, sértettség, önsajnálat –, amikkel erősen azonosulnak, azonnal átveszik a veszteség következtében összeomlott valamennyi egyéb azonosulás helyét. Más szóval: az ego gyorsan új formát talál. Az ego nem sokat törődik a ténnyel, hogy ez az új forma történetesen rendkívül boldogtalan. A lényeg, hogy identitása legyen, akár jó, akár rossz. Ez az új ego történetesen még görcsösebb, még merevebb és még áthatolhatatlanabb lesz, mint a régi.

Valahányszor tragikus veszteség ér: vagy ellenállsz, vagy engedsz. Egyesek ilyenkor keserűek és mélyen megbántottak; míg mások együtt-érzőek, bölcsek és szeretetteljesek lesznek. Az engedés a belső elfogadását jelenti annak, ami van. Nyitott vagy az életre. Az ellenállás belső összehúzódás, az ego kagylóhéjának a megkeményítése. Becsukódsz. Bármit is teszel a belső ellenállás állapotában (amit negativitásnak is nevezhetünk), az több külső ellenállást teremt, és az univerzum nem áll az oldaladra, az élet nem támogat. Ha az ablakredőny zárva, a napfény nem tud beáramolni. Ha azonban belül engedsz, ha megadod magadat, akkor a tudat új dimenziója nyílik meg. Ha ilyenkor lehetséges vagy szükséges cselekedni, a tetted összhangban lesz az egésszel, és tettedet támogatja a kreatív intelligencia, az a kondicionálatlan tudat, amellyel a belső nyitottság állapotában eggyé válsz. Ekkor a körülmények és az emberek is segítenek, együttműködnek veled. Szerencsés „véletlenek” történnek. Ha pedig ilyenkor nem lehetséges cselekedni, akkor megpihensz abban a békességben és belső nyugalomban, ami a megadással jár. Megpihensz Istenben.”

 

Eckhart Tolle