"Az emberek nem a valóságra reagálnak, hanem a fejükben lévő eszmékre. 

Turisták egy csoportja szorult helyzetbe került valahol vidéken. Kényszerűségből lejárt szavatosságú ételcsomagokat osztottak ki nekik enni. Elfogyasztása előtt ellenőrzésképpen néhány falatot vetettek egy kutyának. Szemmel láthatóan ízlett neki az étel, és semmilyen utóhatása nem mutatkozott.
Másnap viszont arról értesültek, hogy a kutya elpusztult. Általános pánik tört ki köztük. Sokan hányni kezdtek, lázra és vérhasra panaszkodtak. Doktort hívtak, hogy kezelje azokat, akik ételmérgezést kaptak. 
A doktor először is a kutya teteme felől érdeklődött. 
Utánanéztek. 
Érdeklődésükre egyik szomszéd csak úgy odavetette: 
- Hogy hol van? Hát hol lenne? Bedobták a dögkútba, mert elgázolta egy autó.

A Pestis, útban Damaszkusz felé, egy sivatagi karaván mellett haladt el.
- Hová sietsz? - kérdezte a vezetőjük. 
- Damaszkuszba, hogy ezer áldozatot szedjek. Visszafelé jövet Damaszkuszból, a Pestis újra belebotlott a karavánba. A vezetője megjegyezte: 
- Ötvenezer áldozatot szedtél, nem ezret. 
- Nem - válaszolta a Pestis -, csak ezret szedtem. - A többi a félelemnek esett áldozatul. 

 

Az emberek nem azt látják, ami ténylegesen van, hanem azt, aminek a látására tanították őket.
Tomi lement a tengerpartra. Amikor visszatért, édesanyja megkérdezte: 
- Más gyerekek is voltak lent? - Igen - válaszolta Tomi. 
- Fiúk vagy lányok? 
- Honnan tudjam? Nem volt rajtuk ruha.

Az embereket kultúrájuk és neveltetésük "felvonó léttel" látja el. 
Egy előkelő dáma megnyomta a felvonó gombját, de mivel késlekedett a lift, a hölgy füstölgött magában. Amikor végül is kinyílt az ajtó, ráförmedt a liftkezelőre: 
- Hol volt maga? 
- De asszonyom, hová juthatnék egy felvonóban? 



A falak, amelyek fogva tartják őket, csupán képzeletük termékei, nem valódiak.

A medve le-föl járkált húszlábnyi ketrecében. Amikor öt év múlva a ketrecet leemelték róla, a medve továbbra is csak a szokásos területen mozgott, mintha a rácsok még mindig ott volnának. Ott is voltak. Neki!



Két bizonytalan járású úriember türelmetlenül álldogált késő éjjel, jóval üzemzárás után a buszvégállomáson.
Így telt el néhány óra, mire részeg kábulatuk ellenére rájöttek, hogy az utolsó busz is rég elment. Mivel jó néhány busz parkolt ott, elhatározták, hogy "kölcsönvesznek" egyet, és majd maguk hazahajtanak. Bosszúságukra azonban azt a járatot, amely őket haza szokta vinni, nem találták. 
- Hihetetlen - szólt az egyik -, itt áll többszáz busz, és egyetlen harminchatos sincs köztük.
- Ne is törődj vele - mondta a másik -, vigyük el ezt a huszonkettest a végállomásig, onnan meg már gyalog megtesszük a még hiányzó két mérföldet. 



Amit az emberek szeretnek vagy gyűlölnek, az nem a dolgok Lényege, hanem csak a körvonala.

Egy fiatal fiúban kialakult valami, amit jobb híján nevezzünk "szendvicsfóbiának". Hacsak meglátott egy szendvicset, azonnal reszketett és sikoltozni kezdett. Az anyját már annyira bosszantotta ez a dolog, hogy elment egy pszichológushoz, aki azt javasolta: 
- Könnyen megszüntethetjük a fóbiát. Otthon mutassa meg a fiúnak az elejétől a végéig, hogy hogyan is készül a szendvics. Ez majd eloszlatja az összes buta elképzelését a szendviccsel kapcsolatban, és majdcsak abbahagyja a sírást és reszketést. 
Anyja úgy is cselekedett. A kezébe vett két szelet kenyeret, és megkérdezte: 
- Félsz-e ezektől? 
- Nem - válaszolta a fiú.

Akkor az asszony megmutatta neki a vajat: Félsz tőle? Nem. Akkor az asszony elkente a vajat a kenyéren. Azután jött a saláta. Félsz tőle? Természetesen nem. A salátalevelek így rákerültek a kenyérre. És a paradicsomszeletektől? Kell-e tőlük félni'? Nem, nem kell. Mindjárt rá is kerültek a salátára. Hát a sült szalonnától kell-e félni? Nem, egyáltalán nem. Már rajta is voltak a paradicsomon. 
Ekkor az asszony a kezébe vette a két szelet kenyeret, és megmutatta fiának. Még most sem félt tőlük. De abban a pillanatban, hogy a másik szelet kenyeret ráhelyezte a szalonnára, és így annak szendvics formája lett, a gyerek azonnal visítani kezdett: 
- Szendvics! Szendvics! - és csak úgy reszketett a félelemtől.

Egy születésétől fogva vak fiatalember beleszeretett egy lányba. Nem is volt abban semmi hiba, mígnem egyik barátja azt nem mondta neki, hogy a lány bizony nem épp a legszebb. A fiatalember abban a pillanatban elveszítette minden vonzódását. Szerencsétlenségére. Nagyon is jól "látta" ő a lányt. Valójában a barátja volt a vak. 

Vizsgáld meg jobban, hogy mit is hívnak az emberek szabad és felelősségteljes viselkedésnek, s valószínűleg nem tudatos cselekvést, hanem csak mechanikus mozgást fogsz találni ...

Azt mondják, hogy amikor az alexandriai nagy könyvtár leégett, csak egyetlen könyv maradt épségben. Közönséges könyv volt, érdektelen és unalmas, ezért aztán el is adták néhány fillérért egy szegény embernek, aki alig tudott olvasni.
Az a könyv azonban, bármennyire is unalmasnak és érdektelennek látszott, a világ legértékesebb könyve volt, mert belső borítójába nagy kerek betűkkel belefirkálták néhány mondatban a Varázskő titkát, miszerint mindent, amit csak hozzáérintettek, színtiszta arannyá tudott változtatni. 
Az írás szerint az a kis kavics valahol a Fekete tenger partján hevert több ezer, pontosan ugyanolyan kaviccsal együtt. Egy dologban azonban különbözött a többitől, a hideg tapintású többi kaviccsal szemben ez olyan meleg volt, mintha élne. Az ember felujjongott örömében. Mindenét eladta, és egy évi megélhetését biztosító kölcsönt vett fel. Elutazott a Fekete tengerhez. Ott aztán felverte a sátrát, és hozzáfogott a fáradtságos kereséshez. 
Egyszerű módszert alkalmazott: felemelt egy kavicsot, ha hidegnek találta, nem hagyta a parton, mert akkor akár tucatszor is felemelhette és megtapogathatta volna ugyanazt a követ. Ehelyett bedobta a tengerbe. Ekképp töltötte idejét kitartóan nap mint nap ebben a nagy türelmet igénylő vállalkozásban. Felemelt egy kavicsot, ha hidegnek találta, bedobta a tengerbe; felemelt egy másikat ... és így tovább, vég nélkül. 
Eltelt egy hét, egy hónap, tíz hónap, egy egész év ezzel a felettébb monoton feladattal. Akkor aztán ismét kölcsönkért némi pénzt, és még további két évig dolgozott így, megállás nélkül. Felemelt egy kavicsot, a kezében tartotta, ha hidegnek érezte, bedobta a tengerbe. Óráról órára, napról napra, hétről hétre ... minden eredmény nélkül. 
Egyik este azután felemelt egy kavicsot, amely meleg tapintású volt, de a megszokás erejénél fogva azt is bedobta a Fekete tengerbe!"

Anthony de Mello (A szív ébredése)