„A felkelő nap aranya fényét hinti szét a tájra,

friss hajnalra ébred a zöldellő réten az élet.

Nyíló virágok kelyhük kitárják a fényre vágyva,

a reggeli zsibongásra minden alvó feléled.

Térden állva fejem lehajtom harmatgyöngyöt inni,

s oly varázslat történik, amit el sem merek hinni:

 

Testem kicsinnyé válik, mint a rétnek egy paránya,

vagyok egy sebesen szálló, zöld hátú bogárka.

Ahogy a távolság és mélység szédítő aránya,

úgy nő körülöttem az öntudatlan létezés árka.

Mámorító illattól vezetetten megtalálom

a Tiszta Felismerés Virágját, ami az álmom.

 

Vágyom a virágba, mint anyja ölébe a gyermek,

szívni édes nedűjét, mint anyám emlőjét egykor…

A gyönyör mámorában töltött percek egyre telnek,

a nedves, puha nőiség úgy hat rám, mint akkor.

Részegülten távozom, elhagyom rovar létemet…

bódultan repülök, míg egy folyó habja eltemet.

 

Szétoszlik testem, darabokra szakít a víz elem.

Felszínről a mélybe, majd ismét a felszínre dobál.

Magamat egyetlen vízmolekulaként érzékelem,

mivel a víz összekever, elvegyít, homogenizál.

Hiába kapálózás, küszködés, csak sodor az ár,

nincs kiszállás, nincs menekülés, megadott az irány.

 

Mi vízmolekulák egymással struktúrát alkotunk,

gyakran helyet cserélünk, mégis történik haladás,

a sodrás mentén vállvetve összekapaszkodunk,

ha egyik kiesik, másikkal pótlódik a szakadás.

Hogyan állhatna a rész, ha az egész együtt halad,

és hogyan vonulhatna az egész, ha a rész lemarad?

 

A nap tündöklő fénye a többiektől elszakít,

a magasba felemel, hűs levegővel elkever.

Szabadságom röpke perc; a szél esővé alakít,

az égből a föld porába jeges zápor belever.

Hiába kapaszkodom a langyos földbe temetve,

hatalmas erővel fölszippant egy fa gyökérzete.

 

Szüntelen áramlásban vagyok egy fa belsejében;

föl sós oldatot hozok, le édes nedvet csorgatok.

Szolgálatot teljesítek a fa keringésében,

sejtjeibe jutok, ott éltető erővel hatok.

Gyökerétől leveléig minden zugát bejártam,

az átlényegülés hevétől a fával eggyé váltam.

 

Gyökerem a Földanyába mélyítem kapaszkodva,

koronám égbe növesztem, hogy az Atyát keressem.

Anyaföldből épített testem visszavágyik oda…

Megtört lelkem sóvárgása az Atyáig vezessen!

Villám hasít ketté, csak sóhajom száll az égig,

a hegy csúcsán álló Isteni Szentély közepéig.

 

A legbelső szentélyembe nem hatolhat már be anyag,

minden energiatest leválik és kívül marad.

A Tökéletes Szellem utolsó burkában belép,

a belülről világító fény kívülről tárul eléd.

Ahogy egybefolytok, látni Minden Létezés lényegét:

sohasem volt valóságos elkülönültség a Lét.

 

Én VAGYOK!

ÉN vagyok!

ÉN VAGYOK.

Én, az ÉN VAGYOK, vagyok!

Mi VAGYUNK!

EGYEK VAGYUNK!”

 

Varga Margit (22 atlantiszi beavatási út)