„Mi a hit? Vajon szükségképpen Istenben vagy vallási dogmákban való hitet jelent? Okvetlenül ellentétes az értelemmel és a racionális gondolkodással? Hogy a hit problémáját megérthessük, mindenekelőtt különbséget kell tennünk racionális és irracionális hit között. Irracionálisnak nevezem azt a hitet (személyben vagy eszmében), amely azon alapul, hogy az ember aláveti magát valamely irracionális tekintélynek. A racionális hit, ellenkezőleg, az ember gondolati vagy érzelmi tapasztalatában gyökerező meggyőződés. Elsősorban nem a hit valamiben, hanem meggyőződéseink bizonyosságának és szilárdságának a minősége. A hit inkább az egész személyiséget átható jellemvonás, mintsem egyvalaminek a hívése.

A racionális hit a termékeny intellektuális és érzelmi tevékenységben gyökerezik. A racionális gondolkodásnak, amelyben közhiedelem szerint a hitnek nincs helye, fontos összetevője a racionális hit. Hogyan jut például a tudós új felfedezésre? Úgy kezd hozzá, hogy kísérletet kísérlet után végez el, tényt tényre halmoz, és közben nem él benne egy látomás arról, hogy mit szeretne megtalálni? Igazán fontos felfedezés ritkán született ezen a módon bárhol is. Aminthogy fontos következtetésekre sem jutottak még az emberek olyankor, amikor csak vaktában fantáziáltak.

A teremtő gondolkodás folyamata az emberi erőfeszítések bármely területén gyakran kezdődik azzal, amit „racionális látomásnak” nevezhetünk, és maga is számottevő előzetes stúdium, reflektív gondolkodás és megfigyelés eredménye. Mikor a tudósnak sikerül elegendő adatot összegyűjtenie vagy egy matematikai képletet kidolgoznia, hogy eredeti látomását hitelt érdemlően valószínűsítse, azt mondhatjuk, hogy eljutott egy kísérleti hipotézishez. A gondos elemzés, amely tisztázza a hipotézis lehetséges következményeit, és a feltevést alátámasztó adatok összegyűjtése egy adekvátabb hipotézishez vezet, amely végül talán beleolvad egy átfogó elméletbe.

A tudomány története bőséges példatárát kínálja az értelembe vetett hitnek és az igazság látomásainak. Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton mind rendíthetetlenül hittek az értelemben. Ugyanezért égették meg a máglyán Brunót és közösítették ki Spinozát. Egy racionális látomás megfogamzásától az elmélet kidolgozásáig minden lépéshez szükséges a hit: hit a látomásban, mint racionálisan igazolható célban, amit érdemes követni, hit a hipotézisben, mint valószínű és hihető tételben és hit a végső elméletben, legalábbis amíg érvényessége körül nem alakul ki általános egyetértés. Ez a hit az ember saját tapasztalatában, a gondolkodása erejébe vetett bizalomban, a megfigyelésben és a józan ítéletben gyökerezik.

Az irracionális hit azt jelenti, hogy valamit igaznak fogadok el, mert egy tekintély vagy a többség azt mondja; a racionális hit gyökere viszont a független meggyőződés, amely az ember saját termékeny megfigyelésén és gondolkodásán alapul, dacolva a többség véleményével.

A racionális hit nemcsak a gondolkodás és ítéletalkotás tartományában nyilvánul meg. Az emberi kapcsolatok körében a hit nélkülözhetetlen tulajdonsága minden számottevő barátságnak vagy szerelemnek.

„Hinni” egy másik emberben azt jelenti, hogy biztosak vagyunk alapvető tulajdonságainak, személyisége magvának, szeretetének megbízhatóságában és állhatatosságában. Nem azt értem ezen, hogy valaki nem változtathatja meg nézeteit, hanem azt, hogy az alapvető indítékai ugyanazok maradnak; hogy például az élet és az emberi méltóság iránti tisztelete nincs alávetve változásnak, mert lényének a része.

Ugyanebben az értelemben hiszünk önmagunkban is. Tudatában vagyunk annak, hogy létezik egy én, egy mag a személyiségünkben, amely változhatatlan, és amely kitart életünk végéig a változó körülmények között, a változó nézetek és érzések ellenére. Ez a mag a valóság az „én” szó mögött, és rajta alapul identitásunk biztos tudata.”

 

Erich Fromm (A szeretet művészete)

 

 

„Mint a cirkuszi akrobatáknál: lengünk, lengünk, lengünk a trapézon. Az egyik oldalon, a „mi oldalunkon”, ott állnak a társaink. Időnként, amikor magasra libben a trapéz, még közéjük szállunk, meg-meglöknek még, lendületet adnak, hajtják a hintánkat, segítenek... ekkor még közéjük tartozunk... Aztán elengednek... Főleg mi engedjük el őket... és eleresztjük a magasban a trapézt is... és pörgünk, pörgünk, pörgünk a levegőben egyedül, a magasban, háló nélkül... Magunk vagyunk... Nincs mellettünk senki... Akiket elhagytunk, már nem segíthetnek, akik várnak bennünket odaát, hiába nyújtják kezeiket, még nem segíthetnek... Forgunk a veszedelmes semmiben elhagyottan és egyedül, teljesen egyedül, olyan magányosan, ahogy sohasem voltunk még. Alattunk a mélység...

És aztán – ha sikerül! – elkapják a kezünket odaát...

Ilyen a meghalás élményének legnehezebb része. Ilyen a beavatásé is. De ilyen életünknek minden sorsdöntő pillanata. Van egy időtlennek tűnő állapot, amikor teljesen magunkra maradunk. S ráadásul éppen a szakadék fölött, a legnehezebb, legveszedelmesebb helyzetben.

Ilyenkor csak két dolog segít. Az egyik a múltból ered, mindabból, ami megtörtént már, s amibe itt, az örvénylő semmiben is kapaszkodót lehet találni. A másik a jövőből üzen, onnan, ahol nincs még semmi, csak lehet... sőt lesz.

A jó egyedüllét két nagy titka ez – s azért mondom, hogy „jó”, mert van rossz egyedüllét is, amiben az ember megdermed vagy lezuhan.

A múltból eredő segítség, mindaz, amit az ember megélt, megtanult és kigyakorolt, de olyan alaposan, hogy az már jellemmé, vérré változott benne.

A tibeti Halottaskönyvben például súgnak a haldoklóknak. Segítenek neki meghalni. A haldoklók ugyanis az esetek nagy részében hallanak még bennünket, földi társaikat. Felelni nem tudnak már, de hallanak minket, értik is, amit mondunk, s túl a pánikon gyakorta csak arra várnak, hogy elengedjük őket. Mi tartóztatjuk őket fájdalmunkkal, önzésünkkel, kétségbeesésünkkel... mintha valóban a trapézon lengenének, s mi görcsösen kapaszkodnánk a kezükbe, és nem akarnánk elengedni őket.

Nos, ez a tibeti könyv azt mondja, hogy súgni lehet ilyenkor is, a haldokló hallja, a bölcs tanács eljut hozzá a lehető legteljesebb magányába is, ahol már minden külvilág megszűnt, és saját káprázatainak „valóságában” jár... de megfogadni ezekből a tanácsokból csakis azokat tudja – és ez a lényeg! –, amit már az életében megtanult és a szó legmélyebb értelmében magáévá tett!

Ilyenkor a guru nem kezdheti már tanítani – legfeljebb csak emlékeztetheti tanítványát arra, amit már életében megtanult és kigyakorolt. Ami az övé, csakis abba kapaszkodhat. A döntő pillanatban, az elhagyatottság és egyedüllét nagy holtpontján csak azt vehetjük elő szívünkből, agyunkból, izmainkból, ami igazán a miénk, a szó lelki és testi értelmében!

Maradjunk a példánknál. A hármas szaltót sem akkor kezdjük el tanulni, amikor partnereink először engedik el kezünket a magasban. Kemény munka és szívós gyakorlás van már mögöttünk, sok kísérlet és próbatétel, számtalan győzelem és kudarc emléke. Az egyedül sorsdöntő pillanatára készülni kell. Edzésben kell lenni hozzá. A Nagy Helytállás sok kicsi helytállás összegeződött eredménye.

Ilyenkor a lényemben már csakis az a romolhatatlan aranyrögöcske számít, amit a sok ezer tonna értéktelen homokból kiszitáltam; ami az egyedüllétben megmaradt még, az vagyok igazán én... a többi értéktelen kacat, nem jön velem, ott kell hagyni, és szétomlik a semmiben minden, ami csak szokás volt, viselkedés, információ, műveltség, előítélet... Csak amit szívós munkával lepároltam és magamba építettem, csak ami a véremmé vált, az működik olyankor, amikor egyedül vagyok.

A viharban az a fa marad állva, amelynek mélyek és erősek a gyökerei. Ilyen gyökere az embernek a múltjában már magáévá tett erkölcsi, lelki és szellemi, sőt gyakran az egész fizikumát átható tudás. És ez a „tudás” bármilyen nagy szónak tűnik is, nem lehet kevesebb, mint annak a végső kérdésnek a megválaszolása, hogy: „Miért élek én ezen a Földön?” Vagyis hogy mi az életem értelme? Ezt kell tudni – de elvehetetlen bizonyossággal.

Az a bajnokunk, akinek példáját említettem, egész életét szüntelen edzésben töltötte el, mert nagyon korán, még gyerekfejjel fölismerte, hogy az életének értelmét ott fogja megtalálni a szorítóban. Ez volt az az alapvető fölismerése, amely a hétköznapjain átsegítette. Azt mondta, hogy a küzdelem hevében, amikor a sorsfeladatával „egyedül” marad, hirtelen minden eszébe jut: minden kihagyott edzés, le nem futott kilométer, ki nem vágott fenyőfa, könnyen vett zsákolás vagy éppenséggel egy-egy felelőtlen részegség emléke, mert ahogy mondta: „A szorítóban már csak azt tudom megcsinálni, amit egész életemben kigyakoroltam!”

De nemcsak a születés és a halál vagy a nagy csaták pillanatában kerülhetünk az „egyedül” helyzetébe; életünk során számtalanszor bukkannak fel olyan pillanatok, amikor kiderül, hogy bízhatunk-e magunkban?

És ha ez a „magunk” nincs megcsinálva, s főleg, ha ez a „magunkkal való jó viszony és bizalom” nincs megépítve, akkor az életet nehéz végigélni, mert nincs támasztéka.

Valaha még tudták, hogy a legelső, amit egy kisgyereknek meg kell tanítani, az nem a számtan, a mértan és az ábrázoló geometria, hanem az, hogy legyen önmaga! Legyen erős, bátor, önbizalommal teli, félelem nélküli ember, aki a bajban megállja a helyét.

Az igaz nevelésnek ma már nyoma sincs, s ezért teli vagyunk pszichés sérültekkel, összeomlott életekkel és megoldatlan sorsokkal, amit csak tetéz az a felháborító közhely, hogy az „embereknek mankót kell adni!” Ez a mondat a néphülyítés és az idiotizmus csúcsa. Teljesen nyilvánvaló, hogy az embert a saját lábára kell állítani, s nem „mankót” adni neki. „Mankóról” csak olyan valaki beszélhet, aki másokban és önmagában gyógyíthatatlan nyomorékot lát, s nem az Isten halhatatlan gyermekét.

A termékeny, jó egyedüllétnek másik titka nem az erős gyökerekben s a jól megélt múltban, hanem a jövőben van. Úgy hívják: hit. Rendíthetetlen hit. Vagy pontosabb magyar szóval: hívség. Hűség. Hamvas Béla egy ilyen halálosan magányos pillanatában azt kiáltotta: „Lehet, hogy Te elhagytál engem – de én nem hagylak el Téged!”

A levegőben pörgő légtornásznak a hite itt, az elveszejtő, félelmetes magasságban kétirányú: Hisz önmagában, testében, izmaiban, karjában, markában, minden idegszálában, hisz a szívében, a lelkében, az agyában... egész valójában.

Ez az önmagunkba vetett hit, az istenhit benső iránya – ez a szó legmélyebb értelmében vett önbizalom.

És hisz a társaiban! Hisz abban, hogy elkapják! Hogy nem hagyják egyedül. Ez a hit külső iránya. Az egyedüllét sorspillanatában az ember tudja, hogy ez a két hit: egy.

Évezredeken át lehet vitatkozgatni azon, hol lakik az Isten: fölöttünk, vagy bennünk – kívül, vagy belül –, de abban a pillanatban, amikor valakire rázuhan a halálos magány, rá kell döbbenjen, hogy benne is és fölötte is: mert ez a kettő egy.

Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem: lezuhanok. S ha magamban nem bízom, csakis másokban, hogy majd csak elkapnak, majd csak megsegít valahogy a Jóisten: a nagy ugrásra, a „salto mortáléra” vállalkozni sem szabad.

Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk. Ez a terméketlen, rideg csontmagány. A sivár egyedüllét. Amikor nem tudunk kezet nyújtani senkinek, s minden felénk nyújtott kéz gyanús. Ez a szeretettelen, bezápult „egyedül” – amiben a lélek megfagy. Minden és mindenki idegen ilyenkor, és ellenség. Ebben élünk manapság: társtalanul, baráttalanul, idegenek között.

S a másik az a naiv és erőtlen egyedüllét, amikor kétségbeesetten kapkodunk mások keze után, anélkül hogy önmagunkat megcsináltuk volna: a gyengék szánalmas vakhite ez, amely mindig csalódást szül.

Csak aki magában bízik, bízhat másokban is. S a másokban való hit alapja a rendíthetetlen önbizalom. A két hit: egy. Ha bármelyik hitét elveszti az ember, olyan lesz, mint a félszárnyú madár. Nem tud repülni.”

 

Müller Péter (Titkos tanítások)

 

 

„Az ÉLŐ HIT ott kezdődik, mikor valaki benső meggyőződéssel vallja, hogy bár Engem el lehet hagyni, de Én soha senkit sem hagyok el. Amikor tehát valaki azt éli meg, hogy magára maradt, akkor két út áll előtte. Az egyik, hogy a felszínen marad, s olyan kapaszkodókat keres, melyek rövid távon a biztonság érzetét keltik. A másik út az, mely a mélységekbe vezet, vagyis minden érzelmi hullámzáson túlra hívja azt, aki ez út előtt áll. Ha elindul valaki ezen az úton, akkor jó darabig sivatagon kell járnia, s át kell élnie, hogy önmagában semmi értéket nem hordoz olyan értelemben, hogy bárkinek is nélkülözhetetlenül szüksége lenne reá. Minden érték azáltal érték benne, hogy Hozzám akar tartozni, s érthetetlen számára, hogy ez Nekem a minden, neki meg nem jelent semmit. De ekkor indul el valóban a lelki fejlődés útján, mert lelki magányában kénytelen Rám bízni magát. Rám, és senki másra, mivel a mélységben nincsen más, csak ő, és hite szerint, ha ez a hit élő, Én. Ez az élő hit csak itt ismerhető fel. A felszín nem más, mint káprázat. Káprázat az egészség, a betegség, káprázat a gazdagság, a szegénység, káprázat a hosszú idő és a rövid idő. Ezek mind csak felszín, ruha, stílusforma. Én a mélységben vagyok megtalálható.

Természetesen felszín nélkül nincs mélység, mint ahogy mozgás nélkül nincs idő múlása. Ha semmi sem mozogna, akkor megállna az idő. Ha nem volna felszín, akkor mélység sem volna. De mindenképpen a felszín csak viszonylagosan érték. Az igazi érték a mélység, a magadra maradottság érzését vállalás problémáid közepette annak reményében, hogy hiszel ebben: ENYÉM VAGY. És ha ebben az állapotban ráébredsz arra, hogy mennyire bizalmatlan vagy Velem szemben, akkor nagyon el kell sírnod magadat. Ezek a könnyek képesek a mélység sivatagát oázissá változtatni.”

 

Dombi Ferenc (A Hang 5/352.)