Igehirdetés - A vigasztalás - Holló Péter

„A vigasztalások többsége: hazugság.

Sok bölcseleti és álezoterikus könyv, és gyakran a hamis vallásos tanítások is megpróbálják elkenni azt a tényt, hogy a fájdalom az emberi élet alapélménye!

Méghozzá termékeny alapélménye.

Nemcsak megszületni, de valakit megszülni is fáj.

És anyának lenni örökös aggodalom, riadt figyelem, szorongás és félelem, egy állandó „Jaj, mi lesz vele?!” – érzés, amit megszüntetni nem lehet.

Nagy boldogság – de nagy féltés is egyben.

Csak annak nem fáj semmi, aki nem szeret.

A közönynek nincsenek idegvégződései.

Semmi közöm a másikhoz – és akkor nem is fáj.

De ha megszeretem, a lelkem érzékennyé válik, s az egész lényem mintha megtelne vérrel, érzékeny, eleven hússal és összeérő, meztelen idegekkel.

Ameddig nem szeretek valakit, csak magamnak fájok... De ha megszeretem, ő is fáj nekem, és a hiánya még jobban fáj.

Ha szeretek valakit, mindent kettősen, sőt néha százszorosan érzek, mert az ő fájdalma még jobban fáj nekem, mint az enyém.

Hamvas Béla azt mondja, hogy a félelem és a szenvedés az éberség jele bennünk. Jelzi a nagy hiányt, hogy valamit elvesztettünk – jelzi a rossz álmot, éntudatunk és testi létünk valóságosnak hitt álmát, amibe nem szabad belealudnunk, s amiből a fájdalom lépten-nyomon felriaszt bennünket.

A fájdalomból többet tanulunk, mint a pillanatnyi örömökből. Mert fölébreszt, és arra figyelmeztet, hogy homokból nem lehet örökkévaló várat építeni.

Gondold csak el; idejön a kisbaba, és bőg. És mi azt hazudjuk neki, hogy: Ne bőgj! Nem olyan rossz hely ez a földi élet, te nem tudod még, mert pici vagy és butácska! Ezt próbáljuk valahogy elhitetni vele, miközben mi magunk is sokszor sírnánk, mert a szenvedés végigkíséri az egész életünket.

És a vége?

Bizony, itt minden múlandó, semmi sem örök.

Nagy bölcsek sohasem azt tanították, hogy menekülj a fájdalomtól, és kerüld a szenvedéseket.

Hanem azt, hogy éld át bátran, ha már benne vagy – mert életed termékeny talaja mindkét tapasztalás –, a lényeg nem az élmény elfojtása vagy legyőzése, hanem megváltása.

Ha valami jól fáj – gazdagabbá tesz.

Fájdalmas megrendülés nélkül nincs felébredés.

Ebből születik minden bölcsesség, jóság, harmónia.

Az igazi szeretet is.”

Müller Péter (Varázskő)

„A bennünk élő gyermek örökké szomjas.

Mire?

Arra, hogy szeressék. Ez a legfontosabb neki. Ez a lételeme minden kicsinek. A szellemvilágban – ahonnan érkezett – a szeretet természetes állapot. Olyan, mint a testi ember számára a levegő. S amikor megszületünk, hiányzik ez a „levegő”. Szeretet nélkül légszomjunk van. Az egész lényünk magányosan didereg. Csakhogy ez a földi élet itt nem a szeretet világa. Sohasem volt, manapság pedig egyáltalán nem az. Mintha egy sötét verembe zuhannánk egyedül. Az egyetlen lény, akibe belecsimpaszkodhatunk, az anyánk. Később az apánk, s talán a család. Bár ez már nagyon zűrzavaros együttes, önzésektől, lázadásoktól szétzilált közösség. Mégis nekik kell pótolni, amit elvesztettünk: a szeretet lételemét.

Itt nemcsak érzésekről van szó, hanem sokkal hétköznapibb egységélményekről is: a gyereket etetni, itatni, füröszteni, gyógyítani, óvni, becézni, dajkálni, altatni kell. Mások nélkül elpusztulnánk. Ahhoz, hogy életben maradjunk, anyánkból kell kiszívni a tejet. És ha apánkban nem érezzük a biztonságot, félni kezdünk.”

Müller Péter (Szeretetkönyv)

„A gyermek rossznak tartja, ha elveszik tőle játékát, hogy valami mással, bár őáltala be nem látható fontosabb dologgal foglalkozzék. Kezetekben minden, amit megszerettek, játékszerré válik: gyermek is, házastárs is, testvér is.

Az élet nem játék! Az élet Én vagyok! Erre akar ráébreszteni a halál.

Az élet a Földön ÚT, mely erkölcsi hozzáállást kíván. Értem ezalatt azt, hogy nem mindegy, mire használtad fel eddig, és mire használod fel ezután életedet.

Te nem vigasztalásra szorulsz. Legalábbis itt és most nem erre szorulsz. Vigasztaló szavak falsul csengnek ott, ahol megoldásra vár a lélek. Te tanításra szorulsz. Tehát tanulásra.

Tanulj meg először is Nekem megbocsátani. Mindaz, aki azt mondja, hogyha élet-halál ura lenne, tehát ha az Én helyemet csak egy órára elfoglalhatná, bizony jobban rendezné a világnak, az embereknek a sorsát, az ilyen ember bizony elmarasztal Engem.”

Dombi Ferenc (A Hang 1/55.)

„A halál az élet minden megkülönböztetését és minden kis blőd játszmáját lemossa a színről.

De az ember ahelyett, hogy segítene a másikon, inkább elpusztítja ezt a csodálatos pillanatot. Pedig egész életünk során ez a legértékesebb pillanat. Még akkor is, ha száz évet éltünk.

De az emberek inkább sírnak-rínak, 'együttéreznek' és azt mondják: 'Ez szörnyű'... még nem lett volna szabad meghalnia'. Vagy vigasztalni kezdik a haldoklót: 'Ne aggódj, az orvosok azt mondják rendbejössz...'

Ez mind marhaság. Még az orvosok is szerepet vállalnak ebben az idétlen játékban. Nem mondják meg, hogy közeleg a halálod. Inkább messze elkerülik a témát; 'remények' között tartanak: '... ne aggódj, minden rendben lesz', mondják, miközben tudják, hogy csak néhány napod van hátra. Hamis vigaszt nyújtanak, s közben elveszik tőled a legértékesebb pillanatokat – mert ekkor lehet az embert teljesen saját halála tudatára ébreszteni. Ekkor olyan élesen, olyan maradéktalanul éber az ember, hogy megtapasztalja a színtiszta tudatot. Ez a pillanat a nagy győzelem pillanata. Innentől kezdve nincs halál, csak az örök élet.”

Osho (A halál – a képzelt ellenség)