„Sokkal jobban meg kell tanulnotok másokba beleérezni. Empátiának mondjátok ezt a képességet. Amennyire sikerül ezt erősíteni magatokban, annyira lesztek képesek arra, hogy erőltetés nélkül le tudjatok mondani minden ítélkezésről.

Sajnos van bennetek egy furcsa félelem. Ez abból áll, hogy azért nem meritek megérteni egymást, mert úgy gondoljátok, hogy akkor helyeselnetek is kell azt, amit a másik mond vagy tesz.

Nyilvánvaló, hogy egészen más megérteni valakit, és egészen más helyeselni valakinek magatartását. A megértésre mindig törekedni kell. A megértés képes kihúzni szívetekből a gyűlölet méregfogát. A megértés lehet csak egyedüli alapja minden együttélésnek. Csak az mondhatja, hogy minden ember az ő felebarátja, aki képes mindenkit megérteni. - Aki nem képes erre, az nem képes felebarátként sem kezelni mindenkit.

Nem az a fontos, hogy téged megértsenek. De igenis nélkülözhetetlen számodra, hogy másokat minden körülményben meg tudjál érteni, ha itt a Földön meg akarod valósítani a második főparancsot, mely nélkül az elsőt sem valósíthatod meg.

De továbbmegyek. Meg kell tanulnotok, hogy meg tudjátok érteni önmagatokat is. Itt sem szabad azonosságot látni a megértés és a helyeslés között. Gyökerében csak az képes igazi megtérésre, aki az önmaga által sem helyeselt magatartását meg tudja érteni. Csak így lesz képes valaki arra, hogy a magatartás-rugókat korrigálja, s valóban az önmaga által is helyeselt irányt fel tudja venni.”

Dombi Ferenc (A Hang 1/78.)

 

 

„Ha belátnánk, hogy mindaz, ami zavar minket a partnerünkben vagy a külvilágban, tulajdonképpen saját magunkban zavar, és a mi feladatunk lenne megoldani, minden párkapcsolat egy pszichoterápia csodálatos lehetőségét rejtené magában. Az ese­tek többségében azonban inkább arra vagyunk hajlamosak, hogy ne magunkra, hanem a partnerünkre (és a világra) vonatkoztassuk azt, ami zavar minket. Istenre és a világra is kivetí­tünk, ami azt jelenti, hogy rájuk hárítjuk a felelősséget, ahelyett hogy magunkba néznénk. Még világosabban fogalmazva ez annyit jelent, hogy ahelyett hogy felvállalnánk a felelősséget, ellenségeket gyártunk magunknak.

Ebben a hibás észlelés egyik jellegzetes formája is a segítségünkre van: másokat egészen más mércéhez mérünk, mint saját magunkat. Ezt már a Biblia is a szemünkre veti, amikor azt mondja, hogy mások szemében a szálkát is meglátjuk, a sajátunkban azonban a gerendát sem. Mindaz, ami zavar minket a külvilágban, egy bennünk lévő belső problémára utal, külön­ben egyáltalán nem zavarna. A következő példa még érthetőbbe teszi ezt: ha valaki a fejünkhöz vágná a létező legszörnyűbb szitokszót, és gyilkosnak nevezne, valószínűleg az arcizmunk sem rándulna, mert tudnánk, hogy tévedésről van szó. Ha enyhébb szemrehányással illetne, és hazugnak nevezne minket, már egészen más lenne a helyzet. Valószínűleg valami olyasvalami jutna eszünkbe, hogy „Honnan tud ez róla?” Mivel mind a ketten rendelkezünk tapasztalattal a hazugságról, ebből már akár egy veszekedés is kialakulhatna. Hogy reakció, azaz jó vagy rossz együttrezgés alakuljon ki bennünk, a kapcsolatnak rezonanciában kell lennie az adott témával – még ha nem is azonos szinten.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy partnerünk csak közelebb visz minket a külvilághoz. A férj felszínre hozza felesége lelkének férfias részét a nő pedig férje nőies részét, valamint mindazt, ami még nem kerek és nem tökéletes a saját személyiségükben. Tulajdonkeppen hálásnak kellene lennünk a párunknak ezért az értékes szolgálatáért, főleg, amikor különösen egyértelműen, azaz drasztikusan és félreérthetetlen módon hívja fel a figyelmünket a saját hibáinkra és lelkünk hiányzó részére. Ha mindig befelé néznénk, ahányszor csak zavar minket valami a másikban, véget vethetnénk a kivetítéseknek, és semmi sem tudna többé felbosszantani.

...

A „Szeresd ellenségedet!” így hangzana modern formában: „Vond vissza kivetítéseidet!” Krisztus is erre gondolt, amikor arra szólított fel. hogy szeressük az ellenségeinket, tehát azokat, akiket nem kedvelünk, és akikkel nehézségeink vagy problémá­ink adódnak. Akkor fejlődhetünk a legjobban, ha magunkban is felfedezzük, és elfogadjuk, amit ki nem állhatunk bennük.”

 

Rüdiger Dahlke (A sors törvényei)