„Univerzumunkban az ember nem tehet többet annál, mint hogy megtanul látni – de ez egyben a legnehezebb is. A fejlődés egyedül a látásmód változásában áll – a külső funkciók mindig csak az új látásmód megjelenési formái. Ha például a technika mai fejlettségi szintjét összehasonlítjuk a középkoréval, megállapíthatjuk, hogy a különbség csak abban áll, hogy időközben megtanultunk látni bizonyos törvényszerűségeket és lehetőségeket. Ezek a törvényszerűségek és lehetőségek tízezer évvel ezelőtt is megvoltak – csakhogy akkor még nem látták őket. Az ember hajlamos beképzelni, hogy valami újat hoz létre, s büszkén beszél arról, amit feltalált. Nem veszi észre, hogy csak talált, sosem találhat fel. Potenciálisan minden gondolat, minden eszme öröktől fogva jelen van – csak nekünk van szükségünk időre ahhoz, hogy integrálni tudjuk őket.

Bármilyen kegyetlenül hangozzék is ez a világmegváltók számára: e világon nincs mit javítani, sem változtatni, kivéve saját látásmódunkat. Így végül a legbonyolultabb problémák is mindig arra az ősöreg képletre redukálódnak, hogy: „ismerd meg önmagad!” Ez valójában olyan nehéz feladat, hogy inkább bonyolultnál bonyolultabb elméleteket és rendszereket konstruálunk, hogy segítségükkel megismerjük s így megváltoztathassuk a többieket, a körülményeket és a környező világot. Ennyi hűhó után nem csoda, ha dühöngünk, ha valaki felfújt elméleteinket, rendszereinket, fáradozásainkat egyszerűen lesöpri az asztalról, s mindezt az „önismeret” banális fogalmával helyettesíti. Bár lehet, hogy a fogalom egyszerűnk tűnik, lefordítása és megvalósítása semmi esetre sem az.

Jean Gebser a fentiekkel összefüggésben a következőket írja: „A világ és az emberiség szükséges változását semmiképpen sem fogjuk elérni a világ megjavítására irányuló kísérleteinkkel! A világmegváltók (Weltverbesserer) küzdelmükben a világ megjavítását helyezik előtérbe, ahelyett hogy önmagukat javítanák meg; azt a szokványos, bár emberi, mégis sajnálatos játékot űzik, hogy másoktól kívánnak teljesítményeket, ők maguk azonban túlságosan is kényelmesek; s látszólagos sikereik nem mentesítik őket attól a felelősségtől, hogy nemcsak a világot, önmagukat is elárulták.” (Romlás és épülés)

Önmagunkat megjavítani azt jelenti, hogy megtanuljuk önmagunkat olyannak látni, amilyenek vagyunk! Az önmegismerés nem azonos énünk megismerésével. Az én úgy viszonyul a mély-énhez, mint egy pohár víz az óceánhoz. Énünk megbetegít bennünket, a mély-én teljes, egészséges. A gyógyulás útja az éntől a mély-énbe, a fogságból a szabadságba, a polaritásból az egységbe vezető út. Ha egy bizonyos szimptóma utal arra, mi hiányzik (többek között) látásmódom egységéhez, meg kell tanulnom látni ezt a hiányt (a hibát), s tudatosan kell identifikálnom.  Értelmezéseink arra a tájra szeretnék terelni az olvasó tekintetét, amelyet egyébként szívesen elkerül. Ha egyszer már látunk, elegendő, ha nem veszítjük többé szem elől azt, amit látunk, s ha egyre pontosabban nézünk. Csakis az állandó és figyelmes szemlélődés győzi le az ellenállást, s engedi felnőni azt a szeretetet, amely az újonnan talált integrációjához szükséges. Ha árnyékunkra nézünk, ezzel átvilágítjuk azt. Teljességgel hibás – bár gyakori – az a reakció, ha, amilyen gyorsan csak lehet, meg akarunk szabadulni a szimptómában felismert princípiumtól. Így például, aki tudattalan agresszióját végre felfedezi, rémülettel kérdezheti: „Hogy fogok szörnyűséges agressziómtól megszabadulni?” A válasz: „Sehogy – élvezze, hogy van!” Éppen az, amit nem akarunk, vezet árnyékvilágunk kiépítéséhez, s tesz beteggé – ha látjuk agressziónk jelenlétét, az gyógyít. Aki ezt veszélyesnek tartja, az nem veszi észre, hogy egy princípium nem szűnik meg attól, hogy nem akarjuk észrevenni.

Nincs veszélyes princípium – csak a kiegyensúlyozatlan erő veszélyes. A megfelelő ellenpólus minden princípiumot neutralizál. Izoláltan szemlélve minden princípium veszélyes. A hőség magában ugyanolyan életellenes, mint a hideg. Az izolált szelídség nem nemesebb, mint az izolált szigorúság. Csak az erők egyensúlyában uralkodik a nyugalom. A „világ” és a „bölcs” között a nagy különbség az, hogy a világ mindig az egyik pólust próbálja megvalósítani, míg a bölcsnél előnyt élvez a pólusok közötti középút. Aki egyszer felfogta, hogy az ember mikrokozmosz, nem fél többé attól, hogy személyében valamennyi princípium jelen van.

Ha valamely szimptómán keresztül felfedezünk egy belőlünk hiányzó princípiumot, elegendő, ha megtanuljuk szeretni magát a szimptómát, mert már ezzel megvalósítjuk a belőlük hiányzót. Aki töretlenül és türelmetlenül áhítozik arra, hogy szimptómája eltűnjék, koncepciónkat még nem értette meg. A szimptóma az árnyékprincípiumot éli – ha a princípiumot igeneljük, nehezen tudjuk ugyanakkor szimptómánkat leküzdeni. És itt a megoldás kulcsa. A szimptóma elfogadása feleslegessé teszi a küzdelmet. Az ellenállás ellennyomást eredményez. A szimptóma legkorábban akkor tűnik el, amikor a páciens számára közömbössé lett. A közömbösség jelzi, hogy a páciens felfogta és elfogadta a szimptómában manifesztálódott princípium érvényességét. Mindezt kizárólag akkor érhetjük el, ha „odafigyelünk”.

Hogy a félreértéseket elkerüljük, még egyszer utalunk arra, hogy itt a betegség tartalmi szintjéről beszélünk, s a betegség funkcionális szintjét illetően semmiféle kezelési módot nem akarunk sem javallani, sem ellenjavallani. Azzal, hogy a szimptóma tartalmi jelentése után járunk, még egyáltalán nem tiltunk meg, nem akadályozunk, és nem tartunk feleslegesnek bizonyos funkcionális intézkedéseket. A polaritással kapcsolatos álláspontunk remélhetően megvilágítja, hogy mi a „vagy-vagy”-ot az „ez is-az is”-sal helyettesítjük. Így például gyomorfekély esetén kérdésünk nem úgy hangzik, hogy „értelmezzünk vagy operáljunk?” Egyik sem teszi feleslegessé a másikat, sőt, egyik teszi a másikat értelmessé. Az operáció önmagában értelmetlen, ha a páciens nem fogta fel betegsége értelmét – s az értelmezés ugyanolyan értelmetlen, ha a páciens már halott. Másrészt ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a szimptómák jó része nem életveszélyes, s a funkcionális beavatkozás kérdése így kevésbé sürgető.

A funkcionális beavatkozások a „gyógyulás” témáját sosem érintik, mindegy, hogy hatékonyak-e avagy sem. A gyógyulás folyamata csak tudatunkban történhet meg. Az egyes esetben mindig az a kérdéses, hogy sikerül-e a páciensnek őszintének lennie önmagával, vagy sem. Tapasztalataink növelik szkepticizmusunkat. Még az olyan emberek is figyelemre méltóan vakok bizonyos kérdéseket illetően, akik egész életükben a tudatosodásért és az önismeretért küszködtek. A könyvünk nyújtotta lehetőségek határai tehát, hogy ki milyen mértékben tudja az olvasottakat magára nézve sikerrel alkalmazni, szintén az egyes személy őszinteségétől, nyitottságától függnek.

Gyakran költséges és mélyreható eljárásnak kell alávetnünk magunkat ahhoz, hogy szembesüljünk azzal, amit addig nem akartunk látni. Azt az eljárást, amellyel önnön vakságunkon áttörhetünk, manapság pszichoterápiának nevezik.

Fontosnak tartjuk, hogy elejét vegyük annak a régi előítéletnek, miszerint a pszichoterápia a pszichésen zavart emberek, illetve a pszichés szimptómák kezelési módja. Erősen szimptómaérdekelt módszerek (mint például a viselkedésterápiák) esetében e felfogás bizonyos fokig érvényes, biztonsággal mondható azonban, hogy érvénytelen minden mélypszichológiai, transzperszonális irányzat esetén. Mióta a pszichoanalízis megszületett, a pszichoterápia célja a tudattalan tartalmak tudatossá tétele, az önismeret. A pszichoterápia szemszögéből nem létezik „annyira egészséges” ember, akinek ne lenne sürgető szüksége a pszichoterápiára. Erving Polster, az alakterapeuta azt írja: „túl értékes a terápia ahhoz, hogy azt csak a betegek számára tartanánk fenn”. Ugyanez a véleményünk, csak még határozottabban, amikor azt mondjuk: „Az ember, mint olyan: beteg.”

Inkarnációnk egyetlen megtapasztalható értelme a tudatosodás. Csodálatra méltó, mily kevéssé törődik az emberiség nagy többsége élete egyetlen fontos témájával. Nem nélkülözi az iróniát az a tény, mennyi figyelmet szentelnek testüknek, mennyit ápolják az emberek azt, ami egy napon bizonyosan a férgek martaléka lesz. Nem ártana többet gondolni arra sem, hogy egy napon mindent (családot, pénzt, házat, dicsőséget) magunk mögött kell hagynunk. Tudatunk az egyetlen, ami a síron túl is kitart – s ezt a célt szolgálja az egész univerzum.

Az emberek mindig is próbálkoztak olyan eszközök kifejlesztésével, melyek segítségükre vannak abban, hogy önmagukat megtalálják, a tudatosodás útján előrelépjenek. Gondoljunk csak a jógára, a zenére, a szúfizmusra, a kabbalára, a mágiára és más rendszerekre és lelkigyakorlatokra – melyek módszerei, gyakorlatai különbözők, céljuk azonban ugyanaz: az ember tökéletesítése és megszabadítása. Korunk nyugati, tudományosan orientált világszemléletéből fejlődött ki e szövetség legifjabb gyermeke, a pszichológia és a pszichoterápia. Kezdetben a pszichológia – elvakultan saját ifjúi arroganciájától – nem vette észre, hogy olyasmit kutat, amit más név alatt régóta és sokkal pontosabban ismerünk már. Ahogy azonban a fejlődés nem vehető el a gyermektől, a pszichológiának is meg kellett szereznie saját tapasztalatait, míg végre megtalálta helyét az emberi lélek nagy tanításainak közös áramában.

Ebben úttörők a pszichoterapeuták, hiszen az elméleti egyoldalúságot a napi gyakorlati munka lényegesen hamarabb korrigálja, mint bármely statisztika vagy tesztelmélet. Így ma már a pszichoterápia felhasználása során kultúrák, irányzatok, korok ideáinak, módszereinek összefonódását éljük meg. A pszichoterápiában ma már az ősi tapasztalatok új szintézisét találjuk mindenütt. Senkit se bátortalanítson el, hogy az ilyen heves folyamatokban sok a hulladék is.

Korunkban a pszichoterápia egyre több ember számára jelent megfelelő segítséget ahhoz, hogy tudati tapasztalatokat szerezzen, s ezzel jobban megismerje önmagát. A pszichoterápia nem produkál megvilágosultakat – erre azonban egyetlen technika sem képes. A tulajdonképpeni út, mely valóban a célhoz vezet, hosszú és nehézkes, s mindig kevesek számára járható. De minden lépés, melyet a nagyobb tudatosság irányába teszünk, előrehaladás, s a fejlődés törvényét szolgálja. Jobb, ha egyrészről nem esünk túlzásokba, ami a pszichoterápiával kapcsolatos elvárásokat illeti, másrészről látnunk kell, hogy manapság ez az egyik legjobb módszer arra, hogy tudatosabbak, őszintébbek legyünk.”

 

Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke (Út a teljességhez)