„Az adomány, amit a valóban kontemplatív lelkek mind önmaguk, mind a társadalom számára felkínálnak, az, hogy egy sokkal nagyobb történet részének, egy sokkal nagyobb Én részének tekintik magukat. Ebben az értelemben a középpontja tudatában élő ember alapvetően konzervatív, jól tudja, hogy ősei taposták ki az útját, az Örök Hagyomány ösvényét. Paradox módon azonban a valódi kontemplatív lélek mindemellett kockázatvállaló és reformer, éppen azért, mert nincsen magántermészetű tennivalója, feladata vagy biztonságigénye. Biztonságának és identitásának kulcsa Isten, és nem függ attól, hogy igaza van-e, fizeti-e őt az egyház, vagy hogy elnyeri-e az emberek tetszését. Mindez elég ahhoz, hogy az önérdeket meghaladva legyőzze a félelmet, és elvégezze Isten szükséges művét. Nézzünk csak utána, hogy milyen sok szentet, teológust és különösen női rendalapítót utasított, fenyegetett, sőt egyenesen üldözött életében az egyház. Isten mindig nagyobbnak bizonyul azoknál a dobozoknál, amelyekbe mi akarjuk begyömöszölni, úgyhogy ne vesztegessünk túl sok időt e dobozok alkalmasságának bizonygatására.

Aki megtanult istenközpontjából élni, tudja mely frontvonalakat érdemes megvédeni, és melyeket lehet feladni, még akkor is, ha az a harc a legmélyebb „sötét éjszaka”. Sajátos módon a védelemhez és a feladáshoz is engedelmességre van szükség, mert az ilyen emberek egy önmagukon túlról jövő hangra figyelnek. Ha lakmuszpróbát szeretnénk olyan emberek kiválasztására, akik megélik Igazi Önmagukat, akkor íme, ez lehet az: aki kész az alázatra, de nem hunyászkodik meg, ha Isten-előtti-valódi-önmaga nem felel meg az egyház vagy az állam elvárásainak. Vegyük csak Szent Pált, Becket Tamást, Jeanne D’Arcot, Thomas Mertont vagy Dorothy Dayt. Ijesztő, ilyen a kontempláció!

Talán a legnyilvánvalóbb jele a központ nélküli (azaz excentrikus) embernek, és most nagyon nyers leszek, hogy nem lehet vele kijönni. Minden egofrontvonalát védelmeznie, vitatnia, sőt imádnia kell: mert itt az ő hírnevéről, az ő szükségleteiről, nemzetiségéről, biztonságáról, sőt focicsapatáról van szó. Ez mindene, ami miatt aggódhat, lényegében ezek gyarló identitásának elemei. Ha valaki sértődékeny vagy sokat panaszkodik, akkor sejthetjük, hogy a gyatra lapja ellenére túl magasra emelte a tétet. A szenteket aligha tudjuk megbántani, mivel ők a középpontjukban élnek, és az igények és érzések határvidékét nem kell védelmezniük. Az excentrikus emberek állandóan attól félnek, hogy valami megbántja őket. Sőt, szándékosan tragédiákat kreálnak, hogy érezzék fontosságukat. Úgy tudom, az amerikai vállalatok idő- és energiaráfordításainak nyolcvan százaléka személyzeti munka. Tehát azt is kimondhatjuk, hogy egy kis kontemplatív látásmód még az intézmények és közösségek hatékony irányításához is elengedhetetlen.

Halála előtt nem sokkal Carl Gustav Jung mondta, hogy élete második felének betegei között egy sem akadt, akinek a problémáit ne oldotta volna meg a kapcsolat az általa „transzcendens szellemnek” nevezett valakivel, akit mi Istennek neveznénk (Levelek, 1973, 1:377). Ez egészen rendkívüli kijelentés egy olyan embertől, aki nem rajongott az intézményes egyház iránt. Azt hiszem, nincs más út, amely valódi önmagunkhoz vezet, egyedül Isten. Csak ha Istenre bízzuk magunkat, akkor találjuk meg annak biztonságát, tágasságát és rémítő szabadságát, akik vagyunk, mindent, amik vagyunk, nagyobbat, és egyben kevesebbet, mint amik vagyunk. Csak ha Istennel élünk, őáltala látunk, akkor tud „minden együvé tartozni”. Az összes többi rendszer csak kirekeszt, üldöz, büntet és védelmez, hogy aztán az ideológiai tökéletességben vagy egyfajta „tisztaságban” találja meg identitását. Állandóan a bemocskoló elemet kell keresnie és megbélyegeznie. Amellett, hogy ez rengeteg idő- és energiapazarlással jár, ez az erőfeszítés elszakít a szeretet és egység egyetlen és legfontosabb céljától.

Ahogy a haszid mesterek intették tanítványaikat: „Akár így, akár úgy gyűjtöm is a ganét, az gané marad. A hiábavalósággal töltött időben gyöngyöket is fűzhetnék a mennybéliek örömére.”

Remélem, ez a könyv segít majd, hogy néhány gyöngyöt felfűzzünk – és nem fogunk túl sok időt pazarolni a hiábavalóságokra.”

 

Richard Rohr (Minden egybetartozik)