„Elmondtam és bemutattam, hogy egyetlen igazságot ismerek: szeressétek egymást, ahogy Én szeretlek titeket. Nem kisebb feladatot kívánok tőletek, mint azt, hogy itt a Földön tegyétek elviselhetővé az emberi élet számára a poklot. A pokolnak ez a nótája: kiharcoltam az igazamat.

Akik köreitekben hatalomra jutnak, azok mind ezt fújják. Annak idején Pilátus volt annyira római, hogy lássa: ártatlan férfi áll előtte ítéletre, de volt annyira uralkodó, hogy csak igazságtalan tudjon lenni. Ez ma is így van.

Irgalmasságot akarok, mert Én is az vagyok, és magamra teremtettelek benneteket, és nem akkor nyugosztok meg, ha nektek valaki irgalmaz, hanem akkor, ha ti irgalmassá váltok. Egyszerűen nem érinti a lényeget az, hogy hozzátok irgalmas valaki vagy sem.

Azt mondtam, a poklot kell elviselhetővé tennetek. Nincs a világon sem hely, sem állapot olyan, ahol jobban elítélték és borzalmasabban kivégezték volna azt, aki magáról elmondhatta: Én vagyok az Élet -, mint itt a Földön.

Amikor Én kimondtam e szót, IGAZSÁG, nyilván csak erkölcsi magatartást címkéztem meg vele, mely az irgalom rendjének velejárója, és ami jogi keretekbe nem szorítható bele. Rám hivatkozva csak ilyen igazságról lehet beszélni. Csak ez az igazság azonos Velem, és azzal az ÉLETTEL, mely szintén Én vagyok.

Ennek az IGAZSÁGNAK a megnyilvánulása az a keveretlen viselkedés, melyből bárki ráismerhet minden konfliktus-helyzet megoldására: AMIT NEM AKARSZ, HOGY NEKED TEGYENEK, AZT NE TEDD MÁSNAK. AMIT AKARSZ, HOGY VELED TEGYENEK, AZT TEDD MÁSSAL. Ezt nem elég tudni. Erre törekedni kell. Ez nem pótolható semmiféle áldozat-bemutatással, s ez képes pótolni minden mást.”

 

Dombi Ferenc (A Hang 1/25.)

 

 

„Az igazságot rá kell bízni Istenre.

Aki tudja, mi az igazság, s aki nem büntetni, de gyógyítani akar.

Ha a kéz vétket csinált: meggyógyítja a kezet, ha a szem, a szemet, ha a félelem, akkor a félelmet, s ha a vágy, akkor kigyógyítja az embert a hamis vágyak és rögeszmék káprázatából.

De önmagunk bírájává válni, és rávetíteni a kéz, a szem vagy a félelem vétkeit az egész emberre, egyetlen rész miatt az egész testet megbüntetni, és egyetlen kígyó-szenvedély miatt az egész lelket meggyűlölni: ez csakis oda vezethet, hogy képtelenné válunk önmagunk és mások szeretetére, és életünket korokon át csakis terméketlen szenvedések fogják kísérni.

A világ összes szent könyve óva inti az embert az ítélkezéstől.

Még a keleti hagyomány is, ahol a vétket egyértelműen tudatlanságnak tartják.

Amikor Jézust keresztre feszítik, azt kiáltja: Bocsáss, meg nékik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek!

Márpedig ha az ember nem tudja, mit cselekszik, akkor az ítéletre sincs feljogosítva.

Főként az önítéletre nem.

Mert ez csakis a gyűlölet, a harag, a bosszú, a kétségbeesés, a tudatlanság és a türelmetlenség műve lehet. És akkor önmagát nem gyógyítja, hanem tovább betegíti, kénytelen otthont találni a szenvedés labirintusában, élvezni az önbüntetés kéjét, és másokra is kivetíteni a saját gyötrelmeit.

Az egész világ az ő kínzójává válik.

Ahogyan az is.

Mert többé-kevésbé mindenki így él.

És az önmagával rossz viszonyban élő ember kétségbeesetten keresi tetteseit a környezetében, s ha csak teheti, keményen bünteti is őket.”

 

Müller Péter (Kígyó és kereszt)

 

 

„- A társadalom mindig  arra törekszik, hogy ne lógj ki a sorból. Ezért felépítik helyetted az életed. Kezedbe adnak egy kész világot, amelyben mindennek meg  van a helye: ott virít feketén-fehéren, hogy mi a jó és a rossz, mi az erkölcsös és az erkölcstelen, mi az egészséges és a beteges. S hogy véletlenül se tedd azt, amit nem szabad, hogy véletlenül se válj önálló egyénné, ha tilosban jársz, bizony az orrodra koppintanak. Az elektromos ösztöke azonnal megcsapja azt a marhát, amelyik a tiltott mezőn szeretne legelni: a kiközösítés, az önbecsülésed sárba tiprása, a munkád elvesztése vagy a börtön fenyegető sokkja mindig alkalmas arra, hogy elvegye a kedved a mindenség felfedezésétől.

- Hogyan lehet kikerülni ebből az egészből?

- Elvileg sehogy. Hisz minden pillanatod - a szerelem, az öntudatlanság és az orgazmus kivételével - az egódé. Amiről beszélsz, az már az egódé, amit érzel, az már az egódé, amiről gondolkozol, már az is az egódé. Elméletileg semmi esélyed a szabadságra, azonban gyakorlatilag túlnőhetsz a korlátaidon. De csak gyakorlatilag, elméletileg nem.

- Várj egy kicsit, kérlek... Honnan tudhatom, hogy mikor élek én, és mikor az egóm?

- Sehonnan, hisz a tapasztalataidat, az élményeidet is az egód érzékeli, értékeli és véleményezi.

- Akkor te honnan tudod, hogy mikor éled meg magadat, és mikor nem? Egyáltalán, honnan tudod, hogy valóban látsz valamit, és nem csak az egód játszik veled? Honnan tudod, hogy az a kép, amelyet mondjuk a bronzkorból fogsz fel, igazi emlék, nem pedig csak az elméd káprázata?

- Sehonnan. Mondtam én neked valaha is, hogy tudok valamit?! Mondtam én olyat, hogy igazam van?! Az a biztos jele a tévedésnek, ha melldöngetve hangoztatod az "igazságot". Edward, az igazságot nem lehet tudni, nem lehet elbeszélni: itt, a földön csak az ego bizonygat, csak az  ego beszél. Az igazságot csak megélni lehet, mert ami létezik, az már igaz - s ha már megéled, akár beszélhetsz is, mert akkor nem a szád jár, hanem az élet árad a torkodból. Mit gondolsz, azért mondom el mindig, hogy ne higgy nekem, mert szeretem hallani a hangomat? Újra elmondom: ne higgy senkiben, még bennem sem.

Találd meg, éld át és szeresd magad, szeresd az életet. A többi meg majd jön magától.

- De hát akkor hogy a pokolba vagy ennyire kiegyensúlyozott?! Ha tudod, hogy  semmit sem  tudsz, ha tisztában vagy azzal, hogy nem ismerheted az igazságot, hogyan lehetsz ennyire magabiztos?!

- Öreg harcos, a megoldás egyszerű. Fogadd el a valóságot, fogadd el, hogy nem tudhatsz  semmit sem biztosan. Bizonytalanság van. Csak a bizonytalanság biztos. Ha megéled a létezés ezen alapját, akkor megtalálod szívében a  békét, mert rádöbbensz, hogy bármi lehetséges. A bizonytalanság miatt minden biztos lehet! Ez az univerzum talán egyetlen titka, bár igaz, különösebben nincs eldugva senki elől; ha rájössz, hogy éppúgy képtelen vagy tévedni, mint ahogy képtelen vagy igazat mondani, lekerül válladról a tévedhetetlenség vágyának terhe. Az egód - főleg a férfi-egód - a mindentudás és a tévedhetetlenség illúzióját kergetteti veled.

Úgyhogy nem tudhatod, mikor beszél vagy hallgat az egód. De mielőtt nagyon kétségbeesnél, elmondom, hogy ez nem baj. Sőt, a létezés így teljes. Nem az ego léte a gond, hanem hogy a jelenlegi egód nem te vagy, illetve hogy korlátaival megállíthatatlanul befolyásolja  az életedet. Megvalósíthatod a saját belső egódat is: ha elszakadsz  az éned külső álarcaitól, megélheted azt a lényedet, aki az egódban is benne van. Mert hát a tudatod az egódban is benne van. Gyakran hallottam különféle guruktól, hogy a lélek korlátlan és a mindenség minden pontjában megnyilvánul - majd a következő mondatukban már azt mondták, hogy az egónak  semmi köze a lélekhez. Úgy látszik, az ego túl van a  mindenségen. Természetesen ez csacsiság, mert hát az ego éppúgy része a mindenségnek, mint bármi más. A maga módján tökéletes, épp csak a kényszerítő erejétől kell megszabadulnod.

- Ami egyáltalán nem könnyű.

- De csak azért, mert nem mered meglátni, hogy nem láthatsz semmit biztosan. Ha képes lennél elfogadni, hogy az elméd bármikor átverhet; ha nem ragaszkodnál semmiféle beléd nevelt elvekhez, gondolatokhoz és érzésekhez, egyszer csak a szívedben felkelne lényed napja. Ám amíg ragaszkodsz a rád aggatott szerephez...

- Ragaszkodik hozzá a fene! Épp csak nem tudom magamról levakarni.

- Mert nem is kell. És mert nem is lehet.”

 

A. J. Christian (Mit keresett Isten a hálószobában?)