A lelkünket elhanyagoltuk, a testünket viszont elutasítottuk. A testet, sajnos, mindig csak a lélek börtönének tekintettük. És ki szeret egy börtönt?! Talán nem úgy kellene felfog­nunk a dolgot, hogy a lélek a testben van, és nem is úgy, hogy a szellem a testben van, hanem sokkal inkább úgy (kellene felfognunk a testünket), mint egy sokkal nagyobb léleknek és egy sokkal nagyobb szellemnek a mikrokozmo­szát. Érdekes, hogy a hitvallásban ezt mondjuk: „Hiszünk a test feltámadásában.” Amikor az oltáriszentséget kiosztjuk, nem azt mondjuk: „Krisztus szelleme”, hanem „Krisz­tus teste”. A kereszténység már 2000 éve bajlódik azzal a botránnyal, hogy Isten megtestesült egy konkrét, történel­mi személyben. A kereszténység talán az egyetlen világval­lás, amely hiszi, hogy Isten testté lett. Azt kellene gondol­nunk, hogy ha egyáltalán van vallás, amely pozitív módon viszonyul a testhez, akkor az csak a kereszténység lehet.

Évekkel ezelőtt írtam egy cikket egy amerikai folyóirat­nak a szexualitásról. Ezt mondtam ott: „Ha én lennék az ördög, arra venném rá a keresztényeket, hogy gyűlöljék a testüket és féljenek tőle.” Mert nyilvánvalóan az anyagi világ az istenivel való találkozás helye. És mégis botrány ez; és még csalódást is okozott nekünk, hogy ez esetleg így lehet. Sokkal inkább felmennénk a mennybe, mintsem hogy Isten megtestesüljön.

A legtöbb test a bűn, a szégyen és az interiorizált öngyűlölet történetét hordja magában és magán. Minden jó pszichoterapeuta meg tudja mondani, hogy bizonyos helyek a testünkön felvesznek és magukban hordanak bizonyos fájdalmakat. A fejünkkel és a szánkkal tudunk hazudni, de a testünk mindig az igazságot mondja. A testünk múltbeli elutasítások, múltbeli árulások és múltbeli – verbális, szexuális, érzelmi – visszaélések fájdalmát hordozza.

Jézusnál láthatjuk, hogyan érint meg embereket, mielőtt beszélne velük. Ez az érintés mintha különleges módja volna annak, hogy odamegy az ő világukhoz, az ő fájdal­mukhoz. Ezáltal gyakran került egy közösségbe bélpoklo­sokkal, és ez ki is zárta őt a polgári társadalomból. Jézus mindig megérinti az embereket. Karjába vesz gyermekeket – és az emberek meg vannak döbbenve. Itt van az a híres történet, amikor egy asszony megy a férfiak társaságába, megérinti Jézust, megmossa és megkeni a lábát. Ez nyilvánvalóan annyira üdvösséges élmény volt, hogy nem sokkal később ő maga is megismételte a saját tanítványain. Egy nőtől tanulta ezt, de továbbadta férfi testvéreinek.

A legtöbbünket ennek ellenére gátlások tartanak vissza attól, hogy megérintsünk másokat. Férfiak számára az érintés annyira összekapcsolódik a szexualitással, hogy félnek az érzelmektől, amelyek ilyenkor keletkezhetnek. Ahelyett, hogy kitennék magukat ilyen érzéseknek, inkább tartózkodnak az érintésektől. Jó példa erre Tamás apostol. Tamás szeretne Jézussal intellektuális vitát folytatni, Jézus azonban ezt mondja neki: „Gyere Tamás, és érints meg engem, de nem a szép pontokon, hanem a sebeimen. Tedd az ujjadat a sebeimre és az oldalamba.”

A szentségeket gyakran csak külső jelekként fogjuk fel, amelyek a kegyelmet közvetítik. Az első századokban sok egyházban szentségnek számított a lábmosás. Érdekes, hogy ez a szentség háttérbe szorult, míg mások megma­radtak. Ez túl kockázatos, túl valóságos, túl szexuális volt. Relikviaként megvan még a kézrátétel, de a püspök, amikor ráteszi valakire a kezét, szép fehér kesztyűt visel, nehogy túl intim, túlságosan valódi legyen az érintés.

Az aura-fényképezésből tudjuk, hogy a nagyon egészsé­ges, boldog és élénk embert lehet így lefényképezni. Ilyen emberek körül valóban a szentek körüli dicsfényhez hasonló aura mutatkozik. Ha viszont olyan embert fényké­pezünk, aki tele van gyűlölettel, félelemmel és keserűség­gel, akkor az ő testéből nem jön ki semmi fény. Ha egy ember, akinek pozitív aurája van, ráteszi a kezét erre az emberre, ha megérinti őt, akkor a felvételen látható, hogyan mozog az aura, a fény az egyik embertől a másik­hoz. Ne lenne értelme annak, hogy a szellemi világ csak­ugyan megmutatkozik és hat az anyagi világban?

Az egyházban jórészt azért tűnt el a gyógyítás szolgálata, mert nem hittünk benne. Régebben az Új Jeruzsálem Közösségben átéltem gyógyításokat, amelyeket racionálisan máig nem tudok megérteni. Kifinomult teológiámmal nem tudom megmagyarázni. Azt azonban tudom: ha hívő emberek együtt és egymásért imádkoznak és megérintik egymást, akkor gyakran történnek csodálatos dolgok. Kimondhatjuk: Jézus mindig csak két dolgot csinált. Beszélt és gyógyított. És a kereszténység többek között azért veszí­tett annyit az erejéből és hatalmából, mert már nem hiszünk a gyógyításban. És talán azért nem hiszünk már a gyógyításban, mert félünk az érintéstől, mert félünk attól, hogy a testünk a szellem közvetítője lehetne. Oly gyakran kapcso­lódik össze a test méltatlan érzelmekkel és emóciókkal.

Az embernek gyakran el kell hagynia saját kultúráját, hogy lássa, mennyire különös az. Más országokban szer­zett tapasztalatok megmutatták nekem, hogy milyen külö­nösek vagyunk mi, észak-amerikaiak. Sok tekintetben rosszabbak vagyunk az európaiaknál: puritánok és vikto­riánusok vagyunk. Nem akarunk meztelennek lenni. Ilyet egyszerűen nem tesz az ember. Nem tudom, ki tette ezt ve­lünk, de kellett, hogy legyen valaki. Amikor először prédi­káltam a Fülöp-szigeteken, a következő dolog történt: a program után egy fiatal filippino ferences megmutatta ne­kem a szigeteket. Miközben dzsippel az őserdőn keresztül hajtottunk, ezt mondta: „Sokszor megkérdem magamtól, hogy miért lettem katolikus és ferences. Sokszor azt gondo­lom, hogy ez a döntés számomra visszalépés volt.” Aztán elmesélte nekem ezt a szép, de számomra különös történe­tet: „Amikor egy filippino kisfiú először maszturbál, az az ő férfi voltának csodálatos átélése. Abban nincs semmi szé­gyenletes. Ellenkezőleg: fogja a magját és megmutatja a ba­rátainak. Én is megérkeztem tehát az ondóval a kezemben az iskolaudvarra, körülállt az összes pajtásom, hogy lássa, és gratuláltak, hogy férfi vagyok. De akkor hirtelen megje­lent az észak-amerikai misszionárius, és azt kérdezte: »Mi ez?« És egy kis idő múlva ismét: »Mi a csuda ez? Moss rög­tön kezet, és ne gyere többet iskolába.« Nem értettem, hogy mi rosszat tettem, miért nem tetszik az Istennek. Mi itt a harmadik világban a családi ágyban növünk fel, egymáson fekszünk mindnyájan. Ha az ember itt kórházba megy, nem elég egy szoba, hanem sok ágy kell, mert megy az egész csa­lád is. Mi jól érezzük magunkat együtt a többiek testével, az anyánk testével és az apánk testével. Ti pedig külön szo­bában nőttök fel. Bennetek szörnyű kíváncsiság van, aztán mentek és pornóújságokat vesztek, hogy megtudjátok, hogy néz ki. Mi már tudjuk.”

Mi nem állunk ilyen jól a testünkkel. Valami hasonlót éltem át Afrikában. Különböző kontinensek különböző testrészekben vannak különösen otthon. Az európaiak persze elsősorban a fejükben, sok afrikai viszont egész egyértelműen a testében van otthon szégyenlősség és mentegetődzés nélkül. Kenyában elvittek, hogy keressem fel a maszáj törzset. Ezek az emberek több mint két méter magasak. Egy csoport maszáj jött velem szembe, és csak­nem teljesen meztelenek voltak, csak egy kecskebőr volt a vállukon és egy vizeskorsó a kezükbe. Én nem vagyok túl magas. És amikor feléjük mentem, pontosan oda néztem. Megpróbáltam máshová nézni. Aztán rájöttem: ez az én problémám. Honnan szedtem ezt a szégyenlősséget, hon­nan szedtem, hogy az rossz?

Azt gondolom, hogy csak érintés és gyógyulás által szaba­dulunk meg a szégyenlősségtől. Gyengéd és ráhangolódott érintés által. Akkor rossz egy szexuális érintés, ha nem iga­zi. Gyógyító és megváltó viszont akkor, ha igaz. Hosszú ideig tart, amíg valaki megtanul igazat mondani a testével. Azt mondja egy amerikai komikus: „Ne állíts ki olyan csekkeket a testeddel, amelyeket nem tudsz beváltani az életeddel.” A test képes arra, hogy igazat mondjon, de tud hazudni is. Remélem, hogy visszatalálunk ehhez az igaz­sághoz.

Mi, férfiak, nem vagyunk szabadok ahhoz, hogy való­ban igazi, szoros barátokká legyünk, mert annyira félünk a homoszexualitástól. Attól félünk, hogy mások azt gondol­hatják rólunk: buzik vagyunk, ha átölelünk egy másik fér­fit. És ez szomorú: először is szomorú, hogy félünk attól, hogy homoszexuálisnak tartanak; másodszor szomorú, hogy félünk kifejezni és megélni egy normális, emberek közti kapcsolatot.

Szeretnék megemlíteni egy sor lehetséges testi élményt, hogy láthassák e felsorolás tükrében, milyen mértékben kapott sebeket az önök teste, és viseli ezeket még mindig.

-   Talán sportsérülések ezek vagy sebek a fejükön, mert amikor kicsik voltak, akkor butának tartották önöket, vagy mert önök foglyai a gondolkodásnak.

-   A legtöbb embernek megsebesült a szíve, sőt össze is lehet törve. Ha valakit nem hagytak el vagy árultak el legalább egyszer, akkor az nem ért semmit. Jézus növeke­dését éppen azon lehet látni, hogyan reagált háromszoros elárultatására: arra, ahogyan Júdás, ahogyan Péter és aho­gyan a kereszten az Atyja elárulta.

-   Milyen üzenetet közvetítettek önöknek a szüleik a testükről? Mondták-e ezt: „Ez piszkos, ott ne nyúlj magad­hoz”? Szégyellték-e önök magukat, ha meztelenül végig­mentek a lakásukon? Milyenek voltak a családban a fürdési szokások? Elrejtették-e a szüleik önök elől a mez­telenségüket? Könnyedén meg tudták-e önöket érinteni a szüleik? Sokan közülünk azért vágyunk arra, hogy meg­érintsenek bennünket, mert nem kaptunk elég érintést az apánktól és az anyánktól.

-   Voltak-e az önök családjában tiltott viselkedési módok, mint a szellentés vagy a böfögés? Bocsánatot kellett-e kérni ezekért?

-   Hogyan neveztek bizonyos testrészeket; szabad volt-e ezeket megnevezni, vagy voltak ezeknek szalonképes körülírásai?

-    Tudtak-e kisfiúként az apjukkal vagy az anyjukkal beszélni a szexualitásról? Hogyan tettek szert szexuális felvilágosításra?

-    Kinevették-e önöket a testük miatt, mert például kicsik vagy kövérek voltak? Hihetetlen, hogy sok ember mennyi szégyenérzetet hord magában, mert gyermekkorában kigúnyolták a teste miatt. Átéltem, hogyan zokogtak em­berek órák hosszat a karjaimban, mert visszagondoltak a megaláztatásokra, amelyeket kisgyermekként átéltek.

-   Megtörtént-e önökkel, hogy az apjuk elhúzódott önöktől, és ezt mondta: „Most már többé nem öleljük meg egymást, hanem kezet adunk egymásnak”?

-   Talán voltak kellemetlen élményeik érintéssel kapcso­latban is. Mind gyakrabban állapíthatjuk meg, hogy nem­csak lányokkal, hanem sok fiúval szemben is elkövettek szexuális visszaélést. Gyakran szörnyű szégyenérzetet hordoznak magukban, mert gyakran kell úgy tenniük, mintha semmi sem történt volna.

-   Milyen volt az önök egyházának magatartása a szexualitással kapcsolatban általában?

-   A legtöbb ember első szexuális tapasztalatai vagy kí­nosak, vagy csalódást okoztak. Talán ez is fájdalmas emlék.

- Milyen szerepe van az érintésnek az ön mostani felnőtt életében? Honnan van az, hogy annyira félünk-e egymás érintésétől? Szabadok-e most annyira, hogy megérintsenek valakit, vagy hogy önöket megérintsék?

Ilyen kérdések segíthetnek nekünk, hogy megértsük, hogy vannak sebesülései a mi testünknek is, és épp ezért nyithat számunkra utat a „szent sebhez.”

 

Richard Rohr (A férfi útja II.)