„Az adomány, amit a valóban kontemplatív lelkek mind önmaguk, mind a társadalom számára felkínálnak, az, hogy egy sokkal nagyobb történet részének, egy sokkal nagyobb Én részének tekintik magukat. Ebben az értelemben a középpontja tudatában élő ember alapvetően konzervatív, jól tudja, hogy ősei taposták ki az útját, az Örök Hagyomány ösvényét. Paradox módon azonban a valódi kontemplatív lélek mindemellett kockázatvállaló és reformer, éppen azért, mert nincsen magántermészetű tennivalója, feladata vagy biztonságigénye. Biztonságának és identitásának kulcsa Isten, és nem függ attól, hogy igaza van-e, fizeti-e őt az egyház, vagy hogy elnyeri-e az emberek tetszését.

 

„A halál iránti bizalom azt jelenti, elfogadjuk, hogy létezik s hozzátartozik az élethez. A halál elfogadása az élethez vezető kapu. A kereszt és a feltámadás misztériuma a bizalom misztériuma. Jézus képes volt bízni az életben, ezért tudta feláldozni életét. A zsoltár így fohászkodik: „emlékeztess arra, hogy meg kell halnunk, hogy ezáltal világosodjék meg az elménk”. A halálon nemcsak a fizikai halált értem, de minden kisebb meghalást is, amelyet folyamatosan meg kell élnünk.

 

„Az engedelmesség erény, de egyszersmind egyéni felelősség is. A világ katolikus laikusai az emberiség legpasszívabb képviselői közé tartoznak, mert eddig még soha nem neveltük őket felelősségtudatra. Mi, papok, megmondjuk nektek, mit kell csinálnotok, ti fizettek, imádkoztok és bólintotok. A következmény a kreativitás és a kezdeményezőkészség mérhetetlen hiánya. Maga a papság is egy meglehetősen kevéssé kreatív csapat, amelyik inkább reagál, mintsem kezdeményez.

 

1.  Az élet nehéz. Ezt már akkor tudnod kell, mielőtt időszerűvé válik, ne vesztegesd az életedet arra, hogy megpróbáld megkönnyíteni, ahogy az összes beavatatlan férfi megpró­bálja. El kell fogadnunk a „keresztünket” idejekorán, kü­lönben egész életünket azzal fogjuk tölteni, hogy elkerül­jük. „A kő, amit az építők megvetettek, szegletkővé lett”(Mt 21,42; úgyszintén a 118. zsoltár 22. verse).

 

2.  Meg fogsz halni. A halandóságot valódivá kell tenni a fiúk előtt próbák, leckéztetés, megsebzés, a halállal és a halál­félelemmel való szembesítés által.

 

A lelkünket elhanyagoltuk, a testünket viszont elutasítottuk. A testet, sajnos, mindig csak a lélek börtönének tekintettük. És ki szeret egy börtönt?! Talán nem úgy kellene felfog­nunk a dolgot, hogy a lélek a testben van, és nem is úgy, hogy a szellem a testben van, hanem sokkal inkább úgy (kellene felfognunk a testünket), mint egy sokkal nagyobb léleknek és egy sokkal nagyobb szellemnek a mikrokozmo­szát. Érdekes, hogy a hitvallásban ezt mondjuk: „Hiszünk a test feltámadásában.” Amikor az oltáriszentséget kiosztjuk, nem azt mondjuk: „Krisztus szelleme”, hanem „Krisz­tus teste”.

„A férfienergia egyfajta sajátos intelligenciával bír. Becsben tartja az értelmet és a tisztánlátást. Bármely adottság szolgálhat áldásul vagy átokul, fordítható jóra vagy rosszra. Példának okáért az intelligencia adománya olyasvalami, amivel a férfiak túlságosan is azonosították magukat. Ha egy adománnyal túlságosan azonosítja magát az ember, akkor abból menekülés lesz. Sok embert az tör belül össze, hogy túlságosan is elárulja őket saját erős oldaluk.

 

„Gondoljunk csak a Biblia számtalan olyan történetére, amelyben Isten kiválaszt valakit. Ott van Mózes, Ábrahám és Sára; ott van Dávid, Jeremiás, Gedeon, Sámuel, Jónás és Izajás. Ott van maga Izrael. Jóval később ott van Péter és Pál, s egészen különösen Mária. Isten mindig kiválaszt bizonyos embereket. Az első benyomásunkkal ellentétben Isten nem valamilyen szerepre vagy feladatra választja őket, noha úgy tűnhet, hanem azért, hogy minden egyes kiválasztott maga Isten legyen a világban.

 

„A sötétség megszentelt föld. Abban bízunk, hogy az Úr, aki ebbe a jelenlegi sötétségbe hívott bennünket, segít át is vészelni azt, és ki is vezet belőle. Kétségtelen, hogy egy potenciálisan átformáló sötét korszakban élünk. Bizonyos értelemben a Biblia Istenének csak egy definíciója van. Jahve és az ő szolgája, Jézus nem más, mint „aki életre kelti a holtakat s létre hívja a nemlétezőket” (lásd MTörv 32,39 és Róm 4,17). Ez Isten egyedüli rendje, és mi készen állunk rá újra és örökké.

 

„Az adomány, amit a valóban kontemplatív lelkek mind önmaguk, mind a társadalom számára felkínálnak, az, hogy egy sokkal nagyobb történet részének, egy sokkal nagyobb Én részének tekintik magukat. Ebben az értelemben a középpontja tudatában élő ember alapvetően konzervatív, jól tudja, hogy ősei taposták ki az útját, az Örök Hagyomány ösvényét. Paradox módon azonban a valódi kontemplatív lélek mindemellett kockázatvállaló és reformer, éppen azért, mert nincsen magántermészetű tennivalója, feladata vagy biztonságigénye.