„A szeretet egy kapcsolat, amelynek a két tagja: te és valaki más. A meditáció egy kapcsolat, amelynek mindkét tagja te vagy. A szeretet kifelé irányul, a meditáció befelé. A szeretet megosztás. De hogyan oszthatod meg valakivel a szeretetedet, ha neked egyáltalán nincsen? Mit fogsz megosztani?

Az emberekben harag van, féltékenység van, gyűlölet van, tehát a szeretet neve alatt ezeket osztják meg másokkal, hiszen ez van bennük. Amint vége a mézesheteknek, és leveszed a maszkodat, felszínre bukkan a valóság, és akkor mit fogsz megosztani? Azt osztod meg, amid van. Ha harag, akkor haragot, ha birtoklási vágy, akkor birtoklási vágyat. Az pedig harcot, konfliktust és küzdelmet eredményez, mindenki megpróbál a másik fölé magasodni.

A meditáció olyasvalamit ad, amit meg tudsz osztani másokkal. A meditáció megadja a minőséget, az energiát, amely szeretetté válhat, ha kapcsolódsz valakivel. Egyébként nincs meg benned ez a minőség. Senkiben sincs meg. Neked kell megteremtened. A szeretet nem olyasvalami, ami veled születik. Olyasvalami, amit létre kell hoznod; valami, amivé válnod kell. Küzdelem, erőfeszítés és nagyszerű művészet.

Ha túláradó szeretet van benned, azt már meg tudod osztani. De ez csak akkor történhet meg, ha kapcsolatba tudsz lépni önmagaddal. És a meditáció nem más, mint annak elsajátítása, hogyan léphetsz kapcsolatba önmagaddal.”

 

Osho (Mindennapra)

 

 

„Ha két ember, aki idegen volt – mint mindnyájan –, egyszer csak ledönti a köztük levő falat, és szoros közelséget érez, egynek érzi magát, az egységnek ez a pillanata az élet egyik legfelvillanyozóbb, leglelkesítőbb élménye. Kivált rendkívüli és csodálatos olyan embereknek, akik addig magányosan, elszigetelten, szeretet nélkül éltek.

A hirtelen meghittségnek ezt a csodáját gyakran megkönnyíti, ha szexuális vonzalommal és beteljesüléssel párosul, vagy kezdődik. A szeretetnek ez a fajtája azonban természeténél fogva mulandó. A két ember alaposan megismeri egymást, meghittségük mind többet és többet veszít csodálatosságából, míg szembenállásuk, csalódottságuk, kölcsönös unalmuk el nem pusztítja a kezdeti lelkesültség végső maradványait is. Eleinte azonban mindezt nem tudják: rajongásuk hevességében, abban, hogy „megőrülnek” egymásért, szerelmük hevességének bizonyítékát látják, holott esetleg csak korábbi magányosságuk mértékét bizonyítja. Ez a nézet – hogy semmi sem könnyebb, mint szeretni – mindmáig az uralkodó felfogás, bármilyen nyomasztóan nyilvánvaló is az ellenkezője. Aligha van még egy tevékenység, még egy vállalkozás, amely olyan vérmes reményekkel és kilátásokkal indul, és mégis rendre olyan kudarcot vall, mint a szeretet. Ha bármely más tevékenységgel ez volna a helyzet, az emberek mohón igyekeznének kideríteni a kudarc okait és megtanulni, hogyan csinálhatnák jobban – vagy felhagynának vele. Mivel ez utóbbi a szeretet esetében lehetetlen, a kudarcon alighanem csakis úgy lehet felülkerekedni, ha megvizsgáljuk az okait, és elkezdjük tanulmányozni a szeretet jelentését.

Első lépésként tisztába kell vele jönnünk, hogy szeretni művészet, éppen úgy, ahogy élni is művészet; ha meg akarjuk tanulni, hogyan kell szeretni, ugyanúgy kell eljárnunk, mint amikor bármely más művészetet vagy mesterséget akarunk elsajátítani, mondjuk zenét, festészetet, ácsmesterséget vagy az orvosi, a mérnöki tudományt.

Melyek a szükséges lépések a művészetek és mesterségek elsajátításában?

A tanulás folyamatát célszerű két részre osztani: egyik az elméleti, másik a gyakorlati tudás megszerzése.

Ha el akarom sajátítani a gyógyítás művészetét, először tisztába kell jönnöm az emberi testre és a különböző betegségekre vonatkozó tudnivalókkal.

Ha mindezt az elméleti tudást megszereztem, még korántsem vagyok beavatva a gyógyítás művészetébe. Ennek csak akkor leszek a mestere, ha sok gyakorlattal a hátam mögött az elméleti tudásom és a gyakorlati tapasztalataim végül egybeolvadnak az intuíciómban – ami minden művészet birtoklásának a lényege. De az elmélet és a gyakorlat elsajátításán kívül egy harmadik tényező is szükséges: a művészet birtokába jutni csak szenvedélyes akarással lehet; semmi a világon nem lehet fontosabb, mint a művészet. Ez egyaránt érvényes a zenére, az orvoslásra, az ácsmesterségre – és a szeretetre. És talán itt lapul a válasz a kérdésre, hogy a mi kultúránkban miért olyan ritkán próbálják meg az emberek – nyilvánvaló kudarcaik ellenére – elsajátítani ezt a művészetet: hiába a mélységes vágy a szeretetre, szinte minden mást fontosabbnak tekintenek a szeretetnél: sikert, tekintélyt, pénzt, hatalmat – szinte minden energiánk arra használódik el, hogy megtanuljuk elérni ezeket a célokat, arra pedig szinte semmi, hogy megtanuljuk a szeretet művészetét.”

 

Erich Fromm (A szeretet művészete)

 

 

„Úgy vagyunk programozva, hogy amikor picik vagyunk és megijedünk, rögtön szaladunk a mamához. Viszont a rövidzárlat ott történik, hogy amikor pici vagyok, és mondjuk, a mamám megijeszt engem, akkor minél jobban megijeszt, annál inkább hozzá akarok szaladni. És ha ezt egyszer megtanultam – márpedig mi nagyon jó tanulók vagyunk –, ha azt mondom magamnak, hogy ez a világ, ilyen a világ, akkor az fog történni, hogy aki bánt, ahhoz ragaszkodom. Ebből nagyon nehezen lehet csak kijönni.

Ez tulajdonképpen csak egy szokás. Pontosan ugyanolyan, mint ha két szó között mindig azt mondanám, hogy „öööö”. Én ezt egészen addig csináltam, amíg a fiam meg a lányom kiröhögtek és utánozni kezdtek engem – akkor el kellett határoznom, hogy ez egy olyan szokás, amitől meg szeretnék szabadulni. De nem volt könnyű megszabadulni tőle. Először rá kellett jönnöm, hogy miért csináltam. Olyan környezetben nőttem föl, ahol mindenki beszélni akart, és ha két szó között volt egy kis csend, akkor valaki rögtön beszélni kezdett. Tehát nem volt szabad csendben lenni két szó között, én pedig megtanultam, hogy úgy jelezzem a többieknek, hogy ne beszéljenek még, hogy a szavak közti szünetet is betöltöttem hanggal. Csakhogy amikor rájöttem, hogy honnan is jön ez, már olyan automatikus volt az egész, hogy a belátás, a meglátás, a felfedezés semmit sem segített. Akkor is csináltam. És itt jön a képbe a meditáció. Itt a meditáció nagyon jó kiegészítője lehet a terápiának. Mert a meditáció arra való, hogy megtanulja, hogy rájöjjön az ember, hogy mi az, ami automatikus reakció, és nem pedig egy szívből jövő, saját elhatározás. Az előbbi olyan, mint egy vírus egy számítógépen. Az a vírus ott él, és csinálja a maga dolgát. Semmi köze nincs semmihez, sőt rombol, és mindenféle bajt okoz. De az csak egy rossz szokás. Hogy olyan emberekhez ragaszkodom, akik bántanak – ez is csak egy rossz szokás. Dolgoztam egy nővel, aki végre, tizenöt év után otthagyta az alkoholista férjét. És akkor randevúzni kezdett egy új pasival, és hat hónap múlva kiderült, hogy az is alkoholista. És egymás után három vagy négy pasit talált magának, aki vagy már akkor alkoholista volt, vagy mellette vált azzá. Szerintem ez is egy nagyon rossz szokás. Ettől is meg lehet szabadulni.

De mi ennek a mechanizmusa? Az első dolog az, hogy az embernek le kell lassítania az életét. Nekem például meg kellett tanulni kicsit lassabban beszélni. Mert abban a pillanatban, hogy gyorsabban beszélek, nem tudok odafigyelni, hogy van választásom: vagyis hogy azt mondom, hogy „öööö”, vagy meg tudom állítani, még mielőtt elkezdeném. Tehát le kell lassulni – ez az első. A második az, hogy észre kell venni ezeket a szabad választási pontokat. Hogy például vonzódhat valaki egy újabb alkoholistához, vagy bármennyire is vonzódik hozzá, nem fog hozzá szólni. Persze mindig nehéz valami olyat csinálni, ami nem a szokásunk. Ahhoz akarat kell. Akarat nélkül a szokástól nem lehet megszabadulni, tehát gyakorolni kell. És félelem is van bennünk.

Például mi az eredendő félelme annak, aki ragaszkodik az anyjához, noha az anyja bántja őt? Hát hová mehet egy kisgyerek, akit az anyja megijeszt? Mondhatná, hogy ha az anyja megijeszti, akkor valaki máshoz fog rohanni. De van más? Kihez fog rohanni? Nincs senki más. Vagyis attól fél, hogy ha önmagát védi, akkor egyedül marad. És egy gyereknek egyedül lenni – az az élet vége, az azt jelenti, hogy elpusztul. Na mármost ez az érzés sokáig megmarad. Itt vagyok, mit tudom én, negyvenévesen, és az illető, akivel élek, bánt engem, de úgy érzem, hogyha ott hagyom, akkor elpusztulok. Így rögződik az, hogy mi történt köztem és az anyám között. De a meditáció vagy terápia által rájöhetek arra, hogy amikor úgy érzem, elpusztulok, akkor csak egy nagyon nehéz pillanathoz érkezem. Mert akkor azt mondom: jó, otthagylak, és úgy érzem, hogy el fogok pusztulni. Ekkor egy terapeuta vagy egy barát azt mondhatja, hogy igen, ezt érzed, de ez az érzés nem igaz. A legnagyobb hiba, amit elkövetünk, hogy amikor erős érzéseink vannak, azt hisszük, hogy abban van valami igazság. Az érzések hazudnak. Meditáció nélkül nem tudjuk értelmezni, rosszul címkézzük az élményeinket. Azt hisszük, hogy amit érzünk, az a jelennel kapcsolatos. De az csak emlékezet. Ám ahhoz, hogy ezt tényleg elhiggyem és cselekedjem is, ahhoz valakinek fognom kell a kezét, mert olyankor teljes szívemből úgy érzem, hogyha itt hagyom ezt az embert, akkor el fogok pusztulni. Ám ha valaki azt mondja, hogy nem fogsz elpusztulni, csak fogd az én kezem, akkor egy kis idő múlva az első élményem az lesz, hogy szabadon lélegzem. És akkor rájöhetek, hogy milyen jó e nélkül az állat nélkül élni, és attól fogva már nem fogom tudni elhinni azt az érzést, hogy el fogok pusztulni. Érezhetem, és azt mondhatom: igen, igaz, hogy ezt érzem, de az a konklúzió, amit ebből az érzelemből levonok – nem igaz. Félek, de nem igaz, hogy félnem kell. Itt kezdődik a szabadság.”

 

Feldmár András (Szabadság, szerelem)