„Szeretet csak akkor lehetséges, ha két ember a léte középpontjából közlekedik egymással, ennélfogva ha mindegyik a léte középpontjából éli meg önmagát. Csak ebben a „centrális létezésben” van emberi valóság, csak itt van elevenség, csak itt van meg a szeretet alapja. Az így megélt szeretet állandó kihívás; nem pihenő, hanem mozgás, növekedés, együttműködés; hogy harmónia van vagy konfliktus, öröm vagy bánat, még ez is másodlagos ahhoz az alapvető tényhez képest, hogy két ember a léte lényegéből éli át egymást, hogy egyek egymással, és nem azért, mert menekülnek önmaguk elől, inkább mert egyek önmagukkal. A szeretet jelenlétének csak egy bizonyítéka van: a kapcsolat mélysége, az elevenség és az erő mindegyik érdekelt személyben; ez az a gyümölcs, amelyről a szeretet fölismerszik.

Automaták, ahogy egymást nem tudják szeretni, nem tudják szeretni Istent sem. Az istenszeretet elsatnyulása ugyanolyan arányokat öltött, mint az emberszeretet elsatnyulása. Ez a tény kirívó ellentmondásban van azzal az elképzeléssel, hogy korunkban vallási reneszánsznak vagyunk tanúi. Semmi sincs távolabb az igazságtól. Tanúi inkább egy bálvány jellegű istenfogalomhoz való visszafejlődésnek vagyunk (még ha vannak is kivételek), és annak, hogy az istenszeretet átalakul egy elidegenedett személyiségszerkezetnek megfelelő kapcsolattá. A bálvány jellegű istenfogalomhoz való visszafejlődést könnyű megérteni. Az emberek szoronganak, nincsenek elveik, nincs hitük, csak egy célt látnak maguk előtt, hogy menni kell előre, így aztán továbbra is gyerekek maradnak, és reménykednek, hogy majd jön apa vagy anya és segít nekik, amikor segítségre lesz szükségük.

Való igaz, az átlagember a vallásos kultúrákban is, amilyen a középkori, úgy nézett Istenre, mint gyámolító apára vagy anyára. De ugyanakkor komolyan is vette Istent, amennyiben az volt élete legmagasabb célja, hogy Isten rendelései szerint éljen, hogy minden tevékenységét alárendelje az „üdvözülés” mindenek fölött való érdekének. Ma efféle erőfeszítéssel nem találkozunk. A mindennapi élet élesen elválik a vallásos értékektől. Az anyagi jólét megszerzésének és a személyiségpiacon való érvényesülésnek van szentelve.

Evilági erőfeszítéseink alapelve a közöny és az önzés (az utóbbira gyakran ragasztják az „individualizmus” vagy az „egyéni kezdeményezés” címkéjét). Az igazi vallásos kultúrák embere a nyolcéves gyerekhez hasonlítható, akinek szüksége van az apja segítségére, de már kezdi alkalmazni a maga életében az apai elveket és tanításokat. A mai ember inkább olyan, mint a hároméves gyerek, aki sír az apja után, ha szüksége van rá, egyébként pedig remekül elvan a játékaival.

Ebben a tekintetben, vagyis hogy gyermeteg módon alárendeljük magunkat egy antropomorf istenképnek anélkül, hogy életünket az isteni elvek szerint átalakítanánk, közelebb vagyunk egy primitív bálványimádó törzshöz, mint a középkor vallásos kultúrájához. Más tekintetben vallási helyzetünk új és csak a jelenkori kapitalista társadalmakra jellemző jegyeket mutat… A modern ember átalakult árucikké; életerejét úgy éli át, mint befektetést, amellyel a legnagyobb profitra kell szert tenni, amelyet pozíciója és a személyiségpiac helyzete lehetővé tesz.

Elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől. Fő célja, hogy haszonnal cserélje el szakértelmét, tudását és önmagát, „személyiségkészletét” másokkal, akik ugyanúgy a becsületes és hasznot hajtó csereüzletre törekszenek. Az életnek csak egy a célja: előbbre jutni, egy az elve: a tisztességes csereüzlet, és egy az öröme: a fogyasztás…

A szeretet tevékenység; ha szeretek, az aktív érdeklődés állandó állapotában vagyok a szeretett személy iránt, de nemcsak őiránta. Mert képtelen leszek cselekvően viszonyulni a szeretett személyhez, ha lusta vagyok, ha nem vagyok az állandó tudatosság, éberség, aktivitás állapotában. A tétlenségre csak egy helyzet való: az alvás, az ébrenlét állapotában nincs helye a lustaságnak. Manapság egy csomó emberrel az a paradox helyzet, hogy félig alszanak, amikor ébren vannak, és félig ébren vannak, amikor alusznak vagy aludni akarnak. Az ember csak teljes ébrenlét esetén nem unatkozik és nem unalmas – és valóban: nem unatkozni és nem untatni: egyik fő feltétele annak, hogy szeressünk.

Aktívnak lenni gondolatban és érzésben, szemmel és füllel, a nap minden szakában, elkerülni a belső lustaság minden formáját, legyen az akár passzivitás, a gyűjtögetés, az egyszerű időpocsékolás: ez nélkülözhetetlen feltétel, ha a szeretet művészetét akarjuk gyakorolni. Önáltatás azt hinni, hogy az ember ketté tudja osztani az életét oly módon, hogy termékeny a szeretet terén és az összes többi téren terméketlen…

Nincs „munkamegosztás” a nekünk magunknak és az idegeneknek szóló szeretet között. Ellenkezőleg, az utóbbinak a léte feltétele az előbbi meglétének. Komolyan venni ezt a felismerést, bizony meglehetősen drasztikus változást jelent az ember társadalmi kapcsolataiban a megszokotthoz képest. Miközben nagy adag képmutatással adózunk a „szeresd felebarátodat” vallásos eszményének, tényleges kapcsolatainkat, legjobb esetben, a korrektség elve határozza meg. A korrektség azt jelenti, hogy nem csalunk az áruk és szolgáltatások, valamint az érzelmek csereüzletében. „Annyit adok neked, amennyit te adsz nekem”, anyagi javakban éppúgy, mint szeretetben: ez az uralkodó erkölcsi irányelv a kapitalista társadalomban. Azt is mondhatnánk, hogy a korrektség-etika kifejlődése a kapitalista társadalom sajátos etikai hozadéka.

Ennek a ténynek az okai magában a kapitalista társadalom természetében rejlenek. A kapitalizmus előtti társadalmakban a javak cseréjét vagy a közvetlen erőszak, a hagyomány, vagy a szeretet és barátság személyes kötelékei határozták meg. A kapitalizmusban a piaci árucsere határoz meg mindent. Akár az árupiacot vagy a munkaerőpiacot, akár a szolgáltatások piacát nézzük, mindenki a piac feltételei szerint ad-vesz, és nem folyamodik erőszakhoz vagy csaláshoz.

A korrektség-etika hajlamos összekeveredni az Aranyszabály etikájával. A maximát, hogy „ne tedd azt másokkal, amit magadnak nem kívánsz”, lehet úgy értelmezni, hogy azt jelenti: „Légy korrekt, ha másokkal üzletet kötsz.” Csakhogy ez eredeti megfogalmazásában a bibliai „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” népszerűbb változata. A felebaráti szeretet zsidó-keresztény normája bizony jócskán különbözik a korrektség-etikától. Azt jelenti, hogy szeresd felebarátodat, azaz érezd magad felelősnek érte és egynek vele, a korrektség-etika pedig azt jelenti, hogy ne felelősnek és egynek érezd magad, hanem távolinak és különállónak; azt jelenti, hogy tartsd tiszteletben felebarátod jogait, és nem azt, hogy szeresd őt. Nem véletlen, hogy az Aranyszabály manapság a legnépszerűbb vallásos maxima; mivel értelmezhető a korrektség-etika jegyében, ez az egyetlen vallásos maxima, amelyet mindenki megért és hajlandó átültetni a gyakorlatba. A szeretet gyakorlatát viszont azzal kell kezdeni, hogy felismerjük a különbséget korrektség és szeretet közt.

Itt azonban egy fontos kérdésbe ütközünk. Ha egész társadalmi és gazdasági berendezkedésünk azon alapul, hogy mindenki a saját hasznát keresi, ha az önzés elve kormányozza, amit csak a korrektség etikai elve mérsékel, hogyan kössön üzletet az ember, hogyan tevékenykedjen a létező társadalom keretei közt, úgy hogy egyszersmind a szeretetet is gyakorolja? Az utóbbiból nem az következik, hogy hátat kell fordítani minden világi érdeknek, és osztozni kell a legszegényebbek életében? Ezt a kérdést radikális módon tették fel és válaszolták meg a keresztény szerzetesek és olyan emberek, mint Tolsztoj, Albert Schweitzer és Simone Veil. Mások is osztják azt a nézetet, hogy a szeretet alapvetően összeférhetetlen a normális világi élettel a mi társadalmunkban. Ők arra az eredményre jutnak, hogy szeretetről beszélni manapság nem jelent mást, mint részt venni az általános csalásban; azt hangoztatják, hogy csak mártír vagy őrült tud szeretni a mai világban, ezért a szeretet minden taglalása csak üres prédikáció. Ez a nagyon tiszteletreméltó nézet fölöttébb alkalmas rá, hogy racionális érveket szolgáltasson a cinizmushoz. Voltaképpen közvetve az átlagember is ezen a nézeten van, amikor úgy érzi, hogy „lennék én jó keresztény – de hát éhen vesznék, ha komolyan gondolnám”. Ez a „radikalizmus” erkölcsi nihilizmusra vezet. A „radikális gondolkodók” és az átlagemberek egyaránt szeretet nélküli automaták, és csak annyi a különbség köztük, hogy az utóbbiak nem tudnak róla, az előbbiek viszont igen, és felfedezik ennek a ténynek a „történelmi szükségszerűségét”.

Meggyőződésem, hogy a szeretet és a „normális” élet abszolút összeférhetetlenségének válasza csak absztrakt értelemben helytálló. A kapitalista társadalom alapjául szolgáló elv és a szeretet elve összeférhetetlen. De a modern társadalom, ha konkrétan nézzük, összetett jelenség. Egy értéktelen áruval házaló ügynök például nem él meg hazugság nélkül; egy szakmunkás, egy kémikus vagy egy orvos igen. Hasonlóképpen egy farmer, egy munkás, egy tanító és jó néhány fajta üzletember megpróbálkozhat a szeretet gyakorlásával anélkül, hogy a megélhetése veszélybe kerülne. Ha felismeri is valaki, hogy a kapitalizmus elve összeegyeztethetetlen a szeretet elvével, be kell látnia, hogy a „kapitalizmus” önmagában összetett és állandó változó struktúra, amely még jó adag nonkonformizmust és személyes mozgásteret tesz lehetővé.

Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy lehet abban bízni, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer örökké tart és egyúttal reménykedni a felebaráti szeretet eszményének megvalósulásában. A szeretni képes emberek a jelenlegi rendszerben szükségképpen kivételek; a szeretet óhatatlanul marginális jelenség napjaink nyugati társadalmában. Nem annyira azért, mert a sok elfoglaltság nem teszi lehetővé a szerető magatartást, hanem inkább azért, mert a teljesítményközpontú, áruhabzsoló társadalom szelleme olyan, hogy csak a nonkonformista tud ellene sikerrel védekezni. Azoknak, akik komolyan veszik a szeretetet, mint az egyetlen racionális választ az emberi lét kérdésére, arra a következtetésre kell tehát jutniuk, hogy társadalmi struktúránkban fontos és radikális változásokra van szükség ahhoz, hogy a szeretet merőben individualisztikus, marginális jelenségből társadalmi jelenséggé váljon…

Társadalmunkat igazgatási bürokrácia és hivatásos politikusok irányítják; az embereket tömegszuggesztió mozgatja, szándékuk az öncélú több termelés és több fogyasztás. Minden tevékenység a gazdaságnak van alárendelve, az eszközök céllá lettek; az ember automata – jól táplált, jól öltözött, de egy csöppet sem érdekli, hogy mi is az ő sajátosan emberi minősége és hivatása. Ha az ember azért van, hogy szeretni tudjon, akkor az őt megillető helyre kell kerülnie. A gazdasági gépezetnek kell szolgálnia őt, és nem neki azt. Módot kell neki adni, hogy inkább a megismerésben és a munkában legyen része, mintsem hogy legfeljebb a profitból részesedjen. A társadalmat úgy kell megszervezni, hogy az ember szociális, szerető természete ne legyen különválasztva társadalmi lététől, hanem egy legyen vele. Ha igaz az, amit igyekeztem megmutatni, hogy a szeretet az egyetlen ésszerű és kielégítő válasz az emberi lét kérdésére, akkor minden olyan társadalomnak, amelyik – viszonylagosan akadályozza a szeretet kifejlődését, hosszú távon bele kell pusztulnia abba, hogy ellentmondásban van az emberi természet alapvető szükségleteivel. Igen, a szeretetről beszélni azon egyszerű oknál fogva nem „prédikálás”, mert azt jelenti, hogy minden emberi lény végső és valódi szükségletéről beszélünk. Ha ez a szükséglet elhomályosult, az nem jelenti azt, hogy nem létezik.”

 

Erich Fromm (A szeretet művészete)