„Az az igazság, hogy a legtöbb ember szereti, ha a gondolatai elszórakoztatják. Nagyon érdekesnek találjuk a saját gondolatainkat – talán el is hisszük saját mesénket az elmúlt fájdalmakról, a minket ért igazságtalanságokról, a sértésekről. Hisszük, hogy áldozatszerepünk szervesen hozzánk tartozik. Mert hát kik is lennénk a múlt történetei nélkül, amelyeket boldogan elemezgethetünk újra meg újra, kiszínezhetünk, állandósíthatunk? Úgy hisszük, ezek a történetek jelentéssel, tartalommal ruháznak fel bennünket.

Ám mi van akkor, ha mindez hazugság? Mi van akkor, ha múltunk tényleg nem más, mint a neve – elmúlt, vége? A valóság az, hogy a múlt most nincs itt. Ahhoz, hogy előhozzuk a fájdalmat, a kínzást és a sérüléseket, szándékosan úgy kell döntenünk, hogy meghívjuk ezeket az élményeket a jelen tudatunkba, aztán még táplálnunk is kell a fájdalom lángját, újabb üzemanyagot is kell adnunk neki a gondolataink segítségével, hogy még jobban kiteljesedjen, még intenzívebb legyen a fájdalom – pedig a jelen pillanatban valójában nincs is itt.

Csak a pillanat van itt, és hála Istennek, az élet eléggé szeret téged ahhoz, hogy megadja számodra a döntési lehetőséget minden pillanatban: Követni akarom-e a gondolataimat?

Ünnepséget rendezek-e számukra, energiát adok-e, figyelget szentelek-e nekik, kiszínezem, ízesítem, fűszerezem-e őket, hangsúlyozom-e fontosságukat – vagy nyitott maradok, mint az égbolt, észreveszem ugyan a tudatomban meg­jelenő gondolatokat, de nem fordítok rájuk figyelmet, mert érzem, hogy igazából nem kell foglalkoznom velük, és ha­gyom, hogy szabadon jöjjenek és menjenek?

A nyitott égboltot nem zavarja semmi, ami átröpül rajta.

Ha viszont levesszük a madarat az égboltról – megetetjük, csodáljuk, szeretetünkkel halmozzuk el, csapdába ejtjük, magunknál tartjuk, és úgy döntünk, hogy ő adja életünk értelmét: állandó üzemanyagot biztosítunk szenvedés­történetünk végtelenítéséhez. Sőt, még rosszabb a helyzet, mert amikor a gondolatmadár tovaröppen (hiszen végül minden gondolat elszáll, lévén átmeneti élmény, amely csak addig tart, ameddig a tudatunkban őrizzük) – megengedjük magunknak, hogy gondolatainkat fegyverként használva másokat vagy az életet hibáztassuk a minket ért fájdalomért. Egész életmódot építhetünk saját sanyarú történetünkből, barátainkat hívogatva telefonon, hogy elpletykáljuk nekik gondolatainkat, és közben persze számítunk arra, hogy támogatni fognak minket mások hibáztatásában. Vagy pszichoterapeutához megyünk, ahol elemezzük, megcsócsáljuk, szétszedjük gondolatainkat egészen addig, míg az „én és az én fájdalmam története” teljesen fel nem emészt bennünket, így válik a gondolat imádata vallásunkká, azonosulunk vele, ez lesz az életünk.

Vagy úgy döntünk, hogy leállítjuk ezt a játszmát.

Van egy tudományos megfigyelés a szabad akaratról. Az utóbbi években a tudósok felfedezték, hogy a gondolat felbukkanását megelőzően, még mielőtt bármilyen gondolat felmerülne, van egy pillanatnyi szünet. Ebben a töredékmásodpercben még dönthetünk: Akarom-e követni a gondolatomat, akarom-e teljes figyelmemet odafordítani, felerősíteni a fájdalmas történetet és arra használni, hogy másokat, az életet, vagy magamat okoljam; vagy úgy döntök, hogy meg­állok, nyitott maradok – tudatában a tudatosság nyitott egének – és hagyom, hogy a gondolat magától felbukkanjon, és észrevétlenül átlebegjen nyitott tudatomon, mint ahogy távoli madarak csapatai szárnyalnak keresztül az égbolton.

A döntés a te kezedben van, élhetsz vele bármely pillanatban. Rajtad áll, hogyan döntesz. Igazából ezt jelenti a szabad akarat. Szabadon loholhatsz a gondolataid után, szabadon hozhatsz létre önmagad által keltett fájdalmat, vagy hagy­hatod, hogy a gondolatok könnyedén jöjjenek-menjenek, és egyikkel sem foglalkozol különösebben.

Az évek hosszú során már annyira unalmassá váltak a saját gondolataim, annyira belefáradtam a saját történetembe, hogy ma, ha előbukkannak a gondolatok, már az is túlzott erőfeszítésnek tűnik, hogy meghalljam, mit mondanak, hogy észrevegyem őket vagy higgyek bennük. Egyszerűen nem hiszem már el azt a történetet, amit az elmém alkot. Tudom, hogy az elme fecsegése csak szótagok hosszú sora, amely átvonul a tudatomon; a világon semmi jelentősége nincs, kivéve persze, ha úgy döntök, hogy jelentőséget tulajdonítok neki.

A dologban az a legcsodálatosabb és legérdekesebb, hogy gondolataim is meguntak engem, mivel annyira érdektelen­né váltam saját – a múltra vonatkozó – gondolataim irányá­ban, és még ennél is érdektelenebbé váltam az iránt, hogy a jövőről szőjek fájdalmas képsorokat. Rájöttek, hogy én nem adok nekik enni, nem hagyom magam elcsábítani, nem vagyok hajlandó energiával tölteni őket, így aztán legtöbbször nem is veszik maguknak a fáradságot, hogy felbukkanjanak. Rájöttek, hogy soha nem fogják megkapni a figyelmemet, mert őszintén hiszem, hogy nincs semmi jelentésük. így az­tán hosszú időszakok is eltelnek a gondolat nélküli tudatosság állapotában. Nem azért, mert így akartam, mert mantrákra koncentráltam, megerősítéseket hajtogattam, vagy kiképeztem, gyakorlatokkal edzettem az elmém – pusztán azért, mert nem állok ellen a gondolatoknak. El sem tudom képzelni, miféle szórakoztató értéke lehet annak, ha ha­gyom, hogy önmagam választotta gondolataim nyomorúságossá tegyék az életemet így aztán ártatlanul megpihenek a gondolat nélküli tudatosságban, és mivel a gondolataim unnak engem, én meg unom őket, nem is veszik a fáradságot, hogy felmerüljenek.

A gondolatok szabadon jöhetnek, és szabadon mehetnek. Te ettől még nyugodtan pihenhetsz a tudatosság nyitott egén. Az egészben nincs semmi erőfeszítés, annyira felszabadító, és olyan könnyű!

Miért ne próbálnád ki most rögtön? (Ha gondolod, most felveheted saját hangodat, hogy te magad vezethesd ezt az irányított meditációt.)

Hunyd le a szemed, és lágyan figyelj a tudatosságra... Először engedd, hogy észrevedd, hogy a tudatod máris milyen hatalmas és nyitott előtted... milyen tágas és szabad mögötted... határtalan minden irányban... Minden olyan szabad... Most továbbra is maradj ebben az állapotban, és rendezz „nyílt napot” minden gondolat számára – nagy örömmel üdvözöld valamennyit – hívj meg minden gondolatot, hadd özönöljék el tudatod hatalmas, nyitott égboltját... Ha a szükség úgy hozza, lármás csatazaj alakul ki, de akkor is csak engedd, hadd jöjjenek... Sőt, ne csak a saját gondolataidat üdvözöld, hanem az összes gondolatot, amit valaha gondoltak... az emberiség minden gondolatát.

Maradj mindvégig nyitott, és engedd el a tested, lazán, közben hagyd, hogy bármilyen gondolat felmerül, jöjjön csak, áramoljon a tudatodba... Csak maradj nyugodt és nyitott... Vajon a gondolatok között van olyan, ami igazából megérintheti Önvalód lényegét?... Vajon bármelyikük hatással lehet a nyitott égboltra?

A legtöbb ember, aki először végzi ezt a gyakorlatot, általában nagyon könnyűnek, elfogadónak, üdvözlésre késznek érzi magát, és annyira nyitott, hogy egyetlen gondolat sem  hajlandó mutatkozni.

Ez a titok, itt a rejtély. Ha nem állok ellen a gondolataimnak, ha minden gondolatot valóban szívesen látok, a gondolatok rájönnek, hogy végül is szabadon dönthetnek arról, hogy jöjjenek, vagy ne jöjjenek – rájönnek, hogy te nem fogsz ellenállni nekik, nem kezdesz harcolni velük. Mivel érzik, hogy szívesen látják őket, inkább a zavartalan pihenést választják, így a tudatod mindvégig nyitott és szabad marad.

Előfordulhat az is, hogy amikor először végzed ezt a gyakorlatot, a gondolatok egész garmadája áraszt el. Ha így len­ne, csak annyit tégy, hogy elismered a tapasztalat valóságosságát. Vajon ezek a gondolatok megérintik-e a szabadságot, hatással vannak-e bármilyen módon rá? Vagy lehet, hogy a szabadság, a tágas tudatosság mindvégig érintetlen marad, bármi haladjon is keresztül rajta? Ha őszintén, nyitottan fogadod az élményt, észreveszed majd, hogy valódi Önmagad, a jelenlét, teljességgel érintetlen marad, bármi haladjon is keresztül rajta. A kérdés tehát ismét ugyanaz: Hogyan döntök? Azt választom, hogy leráncigálom a gondolatokat az égből, saját energiámmal, időmmel, életerőmmel táplálom őket, és hagyom, hogy egyre nagyobbra növekedjék a saját magam által életre keltett és elindított fájdalom, tragédia? Vagy hagyom, hogy a gondolatok szabadon jöjjenek-menjenek, és szabadsággal telve fogadom őket, akár a nyitott égbolt?

A döntés a te kezedben van és bármikor meghozható. Ez a szabad akarat igazi jelentése.”

 

Brandon Bays (Jelenlét)