„Gondoltál-e valaha is arra, hogy boldogtalanságra vagy programozva, és ezért aztán tehetsz bármit, hogy boldog légy, eleve kudarcra vagy ítélve? Olyan ez, mintha matematikai egyenleteket táplálnál egy számítógépbe, és aztán sikertelenül nyomogatnád a gombokat, hogy Shakespeare-idézetekkel szolgáljon.

Ha boldog akarsz lenni, az első, amire szükséged van, nem erőfeszítés, nem jóakarat, nem is helyes vágyakozások, hanem annak a világos megértése, hogy pontosan hogyan programoztak téged. Ez történt: A társadalom és kultúra, amelyekben felnőttél, arra tanítottak, hogy úgy véld, nem lehetsz boldog bizonyos személyek és tárgyak nélkül. Nézz csak körül! Az emberek mindenütt arra a meg nem kérdőjelezett feltevésre építették életüket, hogy bizonyos dolgok – pénz, hatalom, siker, elismerés, jó hírnév, szerelem, barátság, lelkiség, Isten – nélkül nem lehetnek boldogok. Mi a te sajátos kombinációd?

Amikor elfogadtad ezt a feltevést, akkor természetesen kialakítottál egy ragaszkodást ahhoz a személyhez vagy dologhoz, akiről vagy amiről meggyőztek, hogy nem lehetsz nélküle boldog. Azután erőfeszítések következtek, hogy megszerezd ezt az értékes dolgot vagy személyt, hogy kötődj hozzá, ha már megvan, s hogy kizárj minden lehetőséget, amely az elveszítéséhez vezetne. A végső stádium pedig az a nyomorúságos érzelmi függőség, amelyben a ragaszkodásod tárgyának van hatalma izgalomba hozni téged, amikor megszerezted, nyugtalanítani, hátha elveszíted, és nyomorulttá tenni, ha tényleg elveszítetted. Állj meg egy pillanatra, és szemléld elszörnyedve ragaszkodásaid végtelen listáját, melyeknek foglya vagy. Konkrét személyekre és dolgokra gondolj, ne elvont fogalmakra… Amikor a ragaszkodásod már foglyul ejtett, akkor ébrenléted minden percében teljes erőből küzdesz a világ átrendezéséért magad körül, csak hogy megszerezhesd és megtarthasd ragaszkodásod tárgyát. S mivel ez igen fárasztó, kevés energiád marad élni, illetve az életet élvezni. De lehetetlen is ez a küzdelem, mert az állandóan változó világot egyszerűen lehetetlen ellenőrzés alatt tartani. Ezért tehát a beteljesült, derűs és nyugodt élet helyett kielégületlen, aggódó, idegeskedő, bizonytalan, kétségbeesett és feszültségekkel teli életre vagy kárhoztatva. Mert néhány tovatűnő pillanatra a világ valóban enged erőfeszítéseidnek, és átrendeződik vágyaidnak megfelelően. Akkor aztán boldog vagy egy rövid időre. Pontosabban néhány villanásnyira részed lesz a gyönyörben, amit egyáltalán nem lehet boldogságnak nevezni, mert midig ott van a félelem, hogy a személyeknek és dolgoknak az az elrendezettsége, amit te oly nagy fáradtsággal rakosgattál össze, bármely pillanatban kicsúszhat a kezedből és cserbenhagy – amint előbb-utóbb be is következik.

De van itt még valami más is, amin érdemes elgondolkodni. Amikor nyugtalankodsz és félsz, ugye az azért van, mert van rá esélyed, hogy elveszíted vagy meg sem szerzed ragaszkodásod tárgyát? Amikor pedig féltékeny vagy, ugye az azért van, mert valaki más elviheti azt, amihez te ragaszkodsz? A dühöd pedig, ugye, majdnem teljesen abból fakad, hogy valaki a ragaszkodásodhoz vezető utadban áll? Hát arra figyeltél-e már, hogy mennyire paranoiás tudsz lenni, amikor a ragaszkodásodat veszélyeztetik – nem tudsz tárgyilagosan gondolkodni, még a látásod is eltorzul, nemde? Amikor pedig unatkozol, az nem azért van, mert nincs elég abból, amiről azt hiszed, hogy boldoggá tesz, amihez ragaszkodsz? Amikor lehangolt vagy és nyomorultul érzed magad, mindenki láthatná, hogy mi a baj: az élet nem adta meg, ami nélkül szerinted nem lehetsz boldog.

Itt vagy hát agyonterhelve ragaszkodásaidtól – küzdesz a boldogságért, de úgy, hogy közben a világért el nem hagynád terhed. Erre még csak gondolni is képtelenség! Az a tragédia, hogy mindenkit arra tanítottak, csak így nyerheti el a boldogságot – holott ez garantáltan nyugtalanságot, csalódást és szomorúságot eredményez. Szinte senki sem hallotta a következő igazságot: ha igazán boldog akarsz lenni, csak egyetlen dolgot kell megtenned, szabadulj meg a programozottságodtól, dobd el ragaszkodásaidat!

Amikor az emberek belebotlanak ebbe a magától értetődő igazságba, kétségbeesnek attól a gondolattól, hogy mennyire fájdalmas elhagyni ragaszkodásaikat. Pedig a folyamat egyáltalán nem fájdalmas. Ellenkezőleg. A ragaszkodásoktól való megszabadulás nagyon kellemes feladat, feltéve, ha a tőlük való szabaduláshoz használt eszköz nem akaraterő vagy lemondás, hanem látás. Csupán arra van szükséged, hogy kinyisd a szemed, és lásd, hogy nincs is szükséged ragaszkodásod tárgyára; csupán arra voltál beprogramozva, hogy azt hidd, enélkül a bizonyos személy vagy tárgy nélkül nem lehetsz boldog, hogy élni is képtelenség nélkülük. Emlékszel, mennyire fájt a szíved valamikor, mennyire biztos voltál benne, hogy soha többé nem lehetsz boldog, mert elveszítettél valakit vagy valamit, aki, vagy ami oly becses volt számodra? És mi történt? Múlt az idő, s helyrejöttél, nemde? Ez rámutathatott volna elképzelésed tarthatatlanságára, arra a trükkre, amit programozott agyad játszik veled.

A ragaszkodás nem valami tény. Csak elképzelés, fantázia a fejedben, amely a programozás által került oda. Ha ez a fantázia nem lenne a fejedben, nem lenne ragaszkodásod sem. Szeretnéd a dolgokat és személyeket, és örülnél nekik, de mivel nem volna semmilyen hamis elképzelésed sem, ezért ragaszkodásmentesen tudnád élvezni őket. Ha jobban megnézzük, másképpen nem is lehet igazán örülni nekik.

Összefoglalásként vedd számba összes ragaszkodásaidat! Mondd minden egyes személynek illetve dolognak: „Igazából egyáltalán nem ragaszkodom hozzád. Csak ámítom magam, amikor azt mondom, hogy nélküled nem lehetek boldog.” Mondd őszintén, és elámulsz a benned lejátszódó változástól. „Igazából egyáltalán nem ragaszkodom hozzád. Becsaptam magam a gondolattal, hogy nélküled nem lehetek boldog.”

Mit tehetsz azért, hogy boldog légy? Semmit sem. Hogy miért? Azon egyszerű oknál fogva, hogy már most boldog vagy. Hogyan lehetne valaki az, ha már most is az? De ha ez így van, akkor miért nem érzed, hogy boldog vagy? Mert az agyad állandóan boldogtalanságot kreál. Hagyd el a fejedben lévő boldogtalanságot, s akkor azonnal felszínre kerül a boldogság, amely állandóan veled van. Mi okozza a boldogtalanságot? Keresd meg az okát, és nézz mélyen a szemébe! Önmagától el fog tűnni.

Ha jól figyelsz, rájössz, hogy csak egyetlen dolog okoz boldogtalanságot. Ezt a dolgot Ragaszkodásnak hívják. Mi ez a ragaszkodás? Érzelmi kapcsolódás vagy kötődés, amit az a hiedelem okoz, hogy bizonyos dolgok vagy személyek nélkül nem lehetsz boldog. Ennek az érzelmi kötődésből eredő állapotnak két összetevője van, az egyik pozitív, a másik negatív. A pozitív összetevő a gyönyörnek és az izgatottságnak a felvillanása, az a kellemes borzongás, amit akkor érzel, ha megkapod, amihez ragaszkodsz. A negatív összetevő a veszélyeztetettségnek és a feszültségnek az érzése, amely mindig együtt jár a ragaszkodással. Képzelj magad elé valakit, aki egy koncentrációs táborban mohón eszik. Egyik kezével tömi magába az ételt, a másik kezével védi a szomszédaitól, akik abban a pillanatban elragadnák tőle, ha őrző figyelme lanyhulna. Ez a ragaszkodó személy tökéletes mintája. A ragaszkodás, természetétől fogva sebezhetővé tesz érzelmileg, és állandóan azzal fenyeget, hogy a békédet felborítja. Hogyan is várhatnád hát, hogy az ilyen ragaszkodó ember belépjen a boldogságnak abba az óceánjába, amit Isten országának neveznek?

A ragaszkodásnak az a tragédiája, hogy ha nem sikerül a tárgyát megszerezni, akkor boldogtalanságot okoz. De ha sikerül megszerezni, akkor sem boldogít – csupán gyönyört szerez, amit azonnal a kimerültség követ, és természetesen állandósul vele az aggodalom, hogy elveszítheted ragaszkodásod tárgyát. Azt kérdezed, hogy megtarthatnál-e legalább egyet is a ragaszkodásaid közül? Természetesen. Annyit, amennyit csak akarsz. Csakhogy minden egyes megtartott ragaszkodásért a boldogság elveszítésével fizetsz. Gondold meg: A ragaszkodás természete olyan, hogy még ha sok-sok ragaszkodásodat kielégíted is a nap folyamán, egyetlen ki nem elégített ragaszkodás kísérteni fog, s boldogtalanná tesz. Nincs reményünk arra, hogy megnyerjük a ragaszkodások csatáját. Ha olyan ragaszkodást keresünk, amely nem jár boldogtalansággal, ekkora erővel kutathatnánk akár száraz víz után is. Még senki sem fedezte fel azt a titkot, hogy hogyan őrizhetnénk meg ragaszkodásunk tárgyát anélkül, hogy aggodalommal, félelemmel, és előbb vagy utóbb a vereséggel meg ne kellene küzdenünk.

Csak egyetlen módon győzhetjük le ragaszkodásainkat: hagyjuk el őket! A közfelfogással ellentétben ez nem is olyan nehéz. Csak látni kell, de igazán látni a következő igazságokat.

Az első igazság. Kapaszkodsz egy hamis feltevésbe, nevezetesen abba, hogy egy bizonyos személy vagy dolog nélkül nem lehetsz boldog. Vedd egyenként sorjába ragaszkodásaidat, és lásd be feltevésed helytelenségét. Szíved először talán ellenkezik, de a pillanat, amikor rájössz a feltevés hamisságára, érzelmileg azonnal gyümölcsöző lesz. Abban a pillanatban a ragaszkodás elveszíti erejét.

Második igazság. Ha csupán örülsz a dolgoknak, anélkül, hogy engednéd, hogy hozzájuk kötődj, más szóval anélkül, hogy elfogadnád azt a hamis állítást, hogy nélkülük nem lehetsz boldog, akkor megóvod magad attól a küzdelemtől és érzelmi feszültségtől, amivel magadnak próbáltad volna kisajátítani és másoktól próbáltad volna védeni őket. Eszedbe ötlött-e már, hogy megtarthatod az összes ragaszkodásod tárgyát anélkül, hogy feladnád őket, anélkül, hogy egyről is lemondanál, s hogy nem ragaszkodva, nem kötődve hozzájuk még jobban is örülhetsz nekik, hisz akkor békés vagy, és nem fenyegeti semmi sem az örömödet?

A harmadik és végső igazság. Ha megtanulod élvezni ezer virág illatát, akkor nem fogsz egyhez ragaszkodni, és nem fogsz szenvedni attól, ha azt az egyet nem kapod meg. Ha ezer kedvenc edényed van, egynek az elvesztését észre sem veszed, és boldogságod sem szenved csorbát. Éppen ragaszkodásaid azok, melyek meggátolnak abban, hogy több személyt és változatosabb dolgokat szeress.

E három igazság fényében egyetlen ragaszkodás sem maradhat életben. De ezeknek az igazságoknak szakadatlanul világítaniuk kell, ha azt akarjuk, hogy hatékonyak legyenek. A ragaszkodások csak az ábrándok sötétségében létezhetnek. A gazdag ember nem azért nem mehet be az öröm birodalmába, mert rossz akar lenni, hanem azért, mert a vakságot választja.”

 

Anthony de Mello (A szeretet útja)