„Gondoljunk csak a Biblia számtalan olyan történetére, amelyben Isten kiválaszt valakit. Ott van Mózes, Ábrahám és Sára; ott van Dávid, Jeremiás, Gedeon, Sámuel, Jónás és Izajás. Ott van maga Izrael. Jóval később ott van Péter és Pál, s egészen különösen Mária. Isten mindig kiválaszt bizonyos embereket. Az első benyomásunkkal ellentétben Isten nem valamilyen szerepre vagy feladatra választja őket, noha úgy tűnhet, hanem azért, hogy minden egyes kiválasztott maga Isten legyen a világban.

 Istennek képmásokra van szüksége, olyan emberekre, akik használható eszközök. Ezeknek az eszközöknek azonban először is meg kell tudniuk, hogy nincsenek egyedül, hogy nem a saját munkájukat végzik, hanem sokkal inkább Istenét. Ekképpen a megszokott „Ne félj!” felütés után szinte mindig valami ehhez hasonló következik: „Veled leszek” (lásd például Kiv 3,12).

 A kiválasztottság nem azt jelenti, hogy Isten jobban szereti az egyik embert a másiknál, vagy hogy az egyikük különb lenne, mint a másik. Ezek a kiválasztottak általában nagyon is gyarló, de legalábbis hétköznapi emberek, amiből nyilvánvaló, hogy az erejük nem a sajátjuk. Amiként Pál megfogalmazta: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” (1Kor 1,31).

 Nem arról van tehát szó, hogy Isten bárkit jobban szeret, vagy hogy bárki értékesebb a többieknél. Az isteni kiválasztásnak az a célja, hogy hírül adja mindenki más kiválasztottságát! Gyakran hosszú időbe telik, míg ezt a paradoxont megtanuljuk (lásd például Jónás történetét). Azokba a mélységekbe vezethetjük el az embereket, amelyekbe bennünket elvezettek.

 A rómaiakhoz írott levelében Pál az egész 11. fejezetet annak szenteli, hogy rámutasson: a zsidó nép egyszer s mindenkorra kiválasztott. Ezt a választást Isten sohasem vonja vissza, mondja Pál, ám csak a pogányok és az egész világ kedvéért hozta meg: „ha szent a gyökér, szentek az ágak is. […] nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged” (Róm 11,16;18). Más szóval, ami első látásra kizárólagosságnak tűnik, arról végül kiderül, hogy az egyetemes befogadást szolgálja.

 Olyan paradoxon tehát ez, amelyet lassan tanulunk meg, s amelyről még Pálnak is meg kellett győznie Pétert (lásd Gal 2,11–14). Magának Istennek kell támogatnia Pál álláspontját Péter előtt, mielőtt az beadná a derekát (lásd ApCsel 10,9–43). Olykor még a „pápák” is lassan tanulnak – mintha ezt sugallná a szöveg. Az éretlenség szintjén jobban szeretjük a „kizárólagos kiválasztást”, azaz saját magunkat mindenki más kirekesztésével.

 Az elv a következő: csak olyan mértékben tudunk átalakítani másokat, amennyire mi magunk átalakultunk. Csak olyan messzire tudunk vezetni másokat, ameddig mi magunk eljutottunk. Csak akkor vagyunk képesek a másik ember tudtára adni vagy megerősíteni benne, hogy jó és különleges, ha mi magunk megingathatatlanul tudjuk ezt. Ha egyszer szert teszünk saját „narcisztikus fixációnkra” – én így hívom –, akkor abbahagyhatjuk az amiatti aggódást, hogy mi legyünk rivaldafényben, és elég időnk és energiánk marad arra, hogy mások megerősítését és különlegességét előmozdítsuk. Csak azok képesek átadni a szeretettség tudatát, akiket valóban szeretnek.

 Ha a választottságot nem „mindenki mást magában foglaló kiválasztottságként” értjük (vagyis olyan kiválasztottságként, melynek célja az, hogy ugyanezt a kiválasztottságot másokkal is tudassa), akkor a vallás szinte mindig olyan kirekesztő rendszer lesz, amely szemben áll a „nem kiválasztottakkal”, az „érdemtelenekkel” vagy a „tisztátalanokkal”. Vajon kell-e ezt bizonygatnunk?

 Azzá a rendszerré válik, „amelyikhez én tartozom”, ahelyett hogy örömhírt jelentene a világnak. Jézus semmiképpen sem eszerint cselekedett. A „kiválasztottak” a „kizárólagos kiválasztás” semelyik formájában sem úgy látják saját tapasztalatukat, mint a többiek érdekében kapott ajándékot, hanem azt hiszik, ez az ajándék csak az övék. Így pedig vallásuk módfelett önelégültté és felfuvalkodottá válik.

 Azt javaslom, ne sajnálják az időt, és olvassák el alaposan a Második Törvénykönyv 7. fejezetének 7–10. verseit, illetve a Rómaiaknak írt levél 11. fejezetét. Ekkor meglátják, Mózes és Pál milyen gyönyörűen tanítja, hogy miben is áll voltaképpen a kiválasztottság és a választás. Ezek nem azt a célt szolgálják, hogy az ember különbnek érezze magát, vagy hogy saját társadalmat hozzon létre a „legkiválóbbak” számára.

 Sokkal inkább a gyengék és a megsebzettek összegyűjtése áll a kiválasztottság mögött, hogy megmutassa, hogyan gyógyít és alakít át Isten. Minden dicsőség Istené. A valódi hívők tudják, hogy ők „az erkölcstelen kisebbség”, akiket kovászként, sóként, a világ világosságaként használnak (lásd Mt 5,13–16; Lk 13,21). Hogyan lehettünk képesek átsiklani Jézus ilyen egyértelmű kijelentései fölött, melyeket mindjárt első nagy beszédének elején, majd a példabeszédeiben tett? Hiszen a kovász nem a tészta, a só nem az étel, a világosság pedig valami mást világít meg.

 Jézus tudta, hogy átformáló üzenetének kik a legjobb szemléltető eszközei: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek” (Lk 5,31–32). A szentek élete sohasem önmaguk felé mutat, hanem mindig és mindörökké önmagukon túlra. Arra, aki kiválasztotta, használja és szereti őket.”

 

Richard Rohr (Rejtett dolgok)