„Az ősi időfogalom nem azt kérdezte az időtől, hogy mennyi, hanem azt, hogy milyen.

Mindennek ideje volt: a születésnek, a meghalásnak, az ültetésnek, az aratásnak, a betegségnek, a gyógyításnak, a sírásnak és a nevetésnek, a megőrzésnek és az elvesztésnek...

Ahogy kialakul lelkünkben a mindenségtől különvált egotudatunk, úgy lesz a lebegő Lét helyett szorongó életünk. Ezzel együtt nő a türelmetlenségünk is... Akiben az ego átveszi a hatalmat, annak nincs már „ráérő ideje”. Gyorsan kell neki minden, mert félő, hogy mire beteljesedik a vágya, nem találja őt életben...

A mozdulatlan középpont elhagyásának ez a természete: biztos megfigyelted, hogy az örvény a széle felé egyre gyorsabban és szédültebben forog.

A nyugati ember manapság egy eszelős sebességgel forgó mókuskerékben él. Ő hajtja, és abban bízik, hogy előbb-utóbb majd csak a tetejére kerül.

De mindig az alját tapossa. Csak a kerék fordul a talpa alá, neki nem sikerül följutnia.

A hinduk úgy hívják ezt az önmagunkat utolérni nem tudó körforgást, hogy szamszára.

Ez az életnek, a születésnek és a halálnak a kereke. Az ősi hagyomány egyik alapfogalma.

Ha az örökkévalóságból az időbe lépsz, máris a múlandóság kerekén forogsz... Kitavaszodsz, kibomlik virágod, elhervadsz, meghalsz, magod újra csírázik, kibukkan, kitavaszodsz, virágod kibomlik, elhervadsz... satöbbi satöbbi.

Az embernél ez a folyamat lelki célokkal is telítődik: pörgetjük a kereket abban a mulatságos tévhitben, hogy fölfelé megyünk – úgy hívjuk: „fejlődés” – de csak egy helyben futunk, s körülöttünk hol kivilágosodik, hol besötétedik.

A létkerék pedig egyre gyorsabban forog.

Mostanában már olyan gyorsan hajtjuk, hogy elszédülünk tőle.

Tántorgunk, szédülünk, véres a talpunk.

Ezt nevezzük „felgyorsult élet”-nek. Abban a tévhitben tartjuk magunkat, hogy ha nagyon rohanunk, olyan eszeveszett sebességgel, hogy az arcunk eltorzul a süvítő ellenszéltől, akkor – ha nehezen is, de – végre a kerék tetejére érünk.

Valaha az évszázadokat, ma már a napokat számoljuk.

Tíz percet késtél – és milliókat buktál a tőzsdén.

„Versenyszférában” élünk, „növekedésről”, „hajtásról” beszélünk – a ráérő idő elfogyott.

Mondjuk is, hogy pörgős életet élünk, „rohanunk”, „kavarunk” – mintha sejtenénk a hindu létkerék szimbólumát.

Mókusok vagyunk.

De hogy hová futunk s miért? Erre nincs felelet.

A mai embernek nincs ideje.

Elfogyott.

A mókuslélektant feltétlenül meg kell ismerned, mivel Mókus-korban élünk, és mókusok vagyunk.

A taoista bölcsek azt mondták: a Lét titka nem a kerék tetején, hanem a mozdulatlan közepében van.

Ott lakik a Mozgató.

Vagyis lényünk közepén, szellemi valónk szívében örök béke van.

Nyugalom.

Most is.

Benned is... bennem is.

Csak nem éljük át.

Minél távolabb kerülünk tőle – vagyis lényünk magjától –, annál gyorsabban rohanunk. A kerék peremén már olyan eszeveszett a forgás, hogy szinte kirepülnek a fogaink.

Minél távolabb élsz a benned lakó Istentől, annál gyorsabban kell futni.

De ki forgatja a kereket?

Te magad.

Mert ahogy a centrumból kilépsz – máris forogsz.

Márpedig kilépsz, mert az élet szétpörgésből áll – az örvény a teremtéssel együtt született, amikor szikraként kipattantál a centrumból, s azóta forogsz a centripetális és centrifugális erők táncában.

A centrumban – léted szívében – csend van.

Időtlenség.

Oda visszatalálni csakis meditatív állapotban lehet. Nem könnyű, mert olyan, mintha egy hurrikán „szemét” keresnéd – ha rátalálsz, megéled, hogy az örvény közepén teljes nyugalom van.

De ahogy távolodsz tőle, egyre zaklatottabb, hajszoltabb leszel, és fogy az időd.

Mi készteti bennem a mókust rohanásra?

Ráadásul egyre űzöttebb rohanásra?

Egyetlen mondattal lehet rá válaszolni.

Mert elvesztettem az aranykori boldogságomat.

És keresem.

Elkezdek futni, mert sehol sem jó, és azt hiszem, hogy a jövőben majd jó lesz. Ha üldözöm, előbb-utóbb elkapom valahol a Célt, s akkor megnyugszom s boldog leszek. De ez sohasem történik meg. Elérem, amit akarok – s rájövök, hogy „nem az”. Sorozatos csalódások érnek, s mivel a jelenemmel mindig elégedetlen vagyok – rohanok a jövőbe.

Majd ott!

Az irodalom ezt a jelenséget a fausti ember tragédiájának nevezi.

Madách is annak nevezi, az ember tragédiájának, hiszen mi másról szól ez a nagy mű, mint hogy Ádám és Éva kiestek a paradicsomi „középpont” időtlen nyugalmából, ahol „Óh, élni, élni mily édes, mily szép!” Belezuhantak a földi lét keserves múlandóságába. Ádám új és új történelmi eszméket álmodik. Egyik nagyobb kudarc, mint a másik, s ő „megtört szívvel” a jövőbe menekül, míg végül arra kéri szellemi vezetőjét, Lucifert:

Vezess jövőmből a jelenbe vissza, Ne lássam többé ádáz sorsomat: A hasztalan harcot.

És fölébred. De ez sem segít, és Istennel dacolva eljut a szakadékhoz; öngyilkos akar lenni.

Ez valóban tragikus.

Akarsz komédiát látni benne?

Nézd így:

Valaki kívül keresi azt, ami benne van (mint egy szórakozott nagyapa, aki a szemüvegét keresi, ami az orrán van), s mivel nem találja, egyre vadabbul rohan s mindent föl túr. Minden tippje rossz. S eszébe sem jut, pedig számtalanszor megmondták neki, hogy amit keres, az nem előtte van – hanem a saját szívében.

A saját túlhajszolt, lázadó szívében.

Ott roppant össze valaha az édeni lét boldogsága, de oda visszatalálni nem lehet, mert az „Úr kerubokkal őrizteti”.

A lét nagy misztériuma ez. Az is, hogy minél távolabb a középpont – annál eszelősebb a pörgés.

Ezen nevetni is lehetne, ha nem élném s érezném, hogy gyakran sorspánikba kerülök – mert egy olyan világ gyermeke vagyok, mely minden értelmét elvesztve rohan.

A pánik az önelvesztéstől való rettegés.

Ahhoz súlyos baj kell, rendszerint kéz- és lábtörés, vagy más komoly sorscsapás, betegség vagy baleset, hogy leálljak végre, és normális emberritmusra éljem az életemet. A nagyon fontos dolgokat rendszerint a kórházban beszéljük meg, a traumatológián, mert ott végre van figyelmünk egymásra: nem rohanunk…

A mókus sohasem lehet boldog. Nem tud megérkezni, mert ha megérkezik valahová, nem találja ott, amit igazán várt, és máris rohan tovább.

Boldogság, harmónia, békesség, szeretet, elégedettség – ezek csak szép szavak, melyek a mókus lelki szemei előtt lebegnek, valójában, amit keres, az Önmaga.

Oda azonban – maga felé – nem lát.

Mert az belül és középen van.

Szemét fölfelé fordítja: majd ott! Majd a kerék tetején, a csúcson mindent elér és boldog lesz végre, de mivel mindig odalent tapos, és ha csak egy kicsit följebb tipor, máris visszabillen alulra, azt hiszi, a kudarc attól van, hogy nem Jut elég gyorsan.

Ez a komédia poénja.

Minél céltalanabb az élete valakinek, annál inkább „hajt”.

Ez a Mókus-szótár főszava.

„Hajtunk.”

„Pörgünk.”

„Növekszünk.”

„Versenyszférában élünk.”

A Mókus nem ér rá élni.

Meghal – és nem veszi észre!

Ez nem tréfa. Szellemi látók mondják, hogy aki ilyen eszelős hajszából zuhan át a „másvilágra”, rendszerint hirtelen halállal, az odaát még rohan tovább, még hajtja a tempó, a ritmus. Az űzött lélek átviszi magával az űzöttségét, mert ez a megkergült állapot a lelkében is csillapíthatatlan rezgéssé vált, s csak nagyon nehezen lehet megnyugtatni: „Most már lazíts, pajtás, ereszd el magad – meghaltál, és itt már nincs idő.”

A versenyfutók se tudnak leállni a célban – futnak még tovább. Nemcsak a lábuk rohan, nemcsak a felspannolt idegzetük, de a lelkük is fut még, belül. Vagyis nemcsak a fizikumnak – a lábnak, az inaknak, az ereknek, a szívnek és az idegeknek –, de a léleknek is kényszere még ez a tovább futás.

A hitet, a fanatikuson vicsorgó akaratot is le kell állítani, mert az a lélekből eredt.

Nehéz megállni egy olyan embernek, aki ha meghal is, rohan tovább.

Életében egyszer, kétszer, kifulladva, sőt kidögölve belehull a mókus a kerék középpontjába.

És váratlanul megéli a boldogságát. „Jé, itt béke van!”... De maradni nem tud, mert ott nem történik semmi. Egy mókus a békében nyugtalan lesz. Lába még álmában is rángatózik, azt álmodja, hogy most is rohan.

Futás közben elfelejti félelmét.

Ilyenkor ugyanis nem ér rá félni, nem ér rá depressziósnak lenni; mint aki, „be van lőve” fut tovább; egyik ügyből a másikba menekül, azzal áltatva magát, ha egyszer eléri végre a célját, megáll, és visszamenőleg elkezd majd élni.

Csakhogy ilyen „beérkezés” nem létezik, mert a Mókus célja maga a rohanás.

A nyugdíj a mókus tragédiája, mert önmagát csakis loholás közben tudja megélni.

Mahatma Gandhi aki sokat élt Nyugaton, azt mondja, a legdöbbenetesebb élménye az volt, hogy a nyugati ember a magányosságot – ami a keletiek kedvenc időtöltése – egyszerűen nem bírja elviselni.”

 

Müller Péter (Gondviselés)