„Azt szoktuk mondani, hogy szeretem a rántott gombát, szeretem a gyerekemet, szeretek utazni, ilyesmiket. Ezek mind sze­retetek. Az bennük a közös, hogy vannak dolgok és személyek, történések, amelyek iránt vonzalmat érzek, tehát igyekszem őket előidézni az életemben. Éppen úgy, ahogy vannak más személyek és történések, amelyek nem jók. Ezeket nem szeretem, és igyekszem tőlük eltávolodni, arra törekszem, hogy minél ritkábban forduljanak elő. Más dolog szeretni a hagymalevest és más dolog szeretni az anyukánkat. Olyan, mintha az első esetben csak a tested kívánná. A kielégülés, amit kapsz, valami fizikai gyönyör, míg az anyukám, a gyerekeim szeretete nem fizikai kielégülést okoz, hanem valami másfélét, lelkit, ha úgy tetszik. Ugye azt gondoljuk, hogy ha valakiről úgy gondoljuk, szeretjük, örülünk annak, ha valami jó történik velük. A szeretet kritériuma az, hogy felhőtlenül örülünk annak, ha jó történik vele. Ez nem gyakori jelenség. Sok embert szeretünk, mégis irigykedünk rá, ha új bútort vesz vagy kicseréli az autóját. Itt a szeretetünk némiképp horpadozik. Vagy azt látjuk, hogy boldog párra talált, míg magunk magányosan szomorkodunk és próbáljuk megfejteni a boldog pár titkát. Igazából akkor szeretünk valakit, hogyha mindenféle hátsó, rossz érzés nélkül tudunk örülni annak, ha neki jó és vele valami jó történik.

Kérdés az, hogy miért olyan nehéz szeretni, amennyiben a szeretet kritériuma az, hogy minden hátsó gondolat és rossz érzés nélkül örülünk annak, ha neki jó. Miért olyan ritka ez? Leginkább talán a közvetlen családtagjainkkal tudunk így érezni, a felmenőink és a gyerekeink iránt. A párunk iránt már ez nem ilyen könnyű. Kérdés az, hogy miért. Nem is beszélve a többi emberről, utas­társakról, padtársakról, lakótársakról, munkatársakról és egyéb társakról. Velük szemben még sokkal nehezebb átélni. Azt hiszem, hogy az egyik oka annak, hogy ez nagyon nehéz, hogy sok-sok fájdalmas tapasztalatot gyűjtöttünk össze, mire felnőttünk azzal kapcsolatban, hogy akiket szeretünk, tényleg szerettünk, azok bánthatnak, rossz érzéseket okozhatnak.

Ugye, elvileg a szüleinket feltétlenül szeretjük a megszületé­sünk pillanatában, annál is inkább, mivel rájuk vagyunk szorulva, tehát nem tudjuk fönntartani az életünket nélkülük. Ám néhány hónap után már bekövetkeznek olyan élmények, amik arról szólnak, hogy onnan nem csak jó dolgok jöhetnek, hanem rosszak is. Ezek színezik a közvetlen szeretetviszonyainkat. Később talán már be is épülnek a félelmek. Rengeteg ember van, aki nagyon fél szeretni. Az a meggyőződése, valahol a tudatküszöb alatt, hogy akkor bajba kerül. Kiszolgáltatottá, függővé válik. A szere­tettől nagyon lehet félni! Attól, hogy valakit nagyon meg találunk szeretni. Sok-sok fájdalmas tapasztalatunk van arról, hogy ha szeretünk valakit, akkor rossz dolgok is jöhetnek felénk.

Még mélyebben pedig az van, hogy senkit nem tudunk jobban szeretni, mint saját magunkat. Az a maximum. Amilyen mértékben szeretjük azokat, akik körülvesznek bennünket, és nem csak emberekről van szó, mindaz, ami körülvesz bennünket, az életünket, olyan mértékben szeretjük magunkat. Ebből következik, ha az önmagunk iránti szeretet valóban teljes, akkor mindenki és minden iránt egyetemes szeretetet érzünk. Nagyon fontos meg­érteni, hogy az önmagunk iránti szeretet táplálása az minden iránti szeretetünk táplálását jelenti egyúttal. Önmagunk tagadása, szeretetlenségünk önmagunk iránt szeretetlenséget áraszt ki a világba, a környezetünkbe.”

 

Villányi Péter (A jólét kútja)