„A párbeszéd nem csupán beszélgetés, nem értekezés, nem vitatkozás, nem érvelés. A párbeszédnek más minősége van. A párbeszéd két lény szeretetben megvalósuló találkozása, miközben megpróbálják megérteni egymást. Nem érvelni, nem vitatkozni próbálnak egymással – a párbeszéd rendkívül nagy együttérzést kíván meg. A párbeszéd a másik lényében való részvétel: két barát vagy két szerelmes belső ellentétek nélküli beszélgetése ez anélkül, hogy az ember a maga igazát vagy a másik tévedését akarná bebizonyítani közben.

 

„Életutadnak van egy külső és egy belső célja. A külső cél az, hogy odaérj, ahova eljutni szeretnél, hogy elérd célodat, hogy teljesítsd, amit fölvállaltál, hogy ezt-azt megvalósítsd. Ez természetesen a jövővel kapcsolatos. Ha azonban a végcélod, illetve a jövőben megteendő lépéseid annyira lefoglalják a figyelmedet, hogy fontosabbá válnak számodra, mint az a lépés, amit éppen most teszel meg, akkor teljesen elveszíted az utazás belső célját, aminek semmi köze ahhoz, hogy hova mész, vagy hogy mit teszel.

 

„Évszázadokon át azt tanultátok, hogy a szeretettől indíttatott cselekedet lényege: létezni és tenni a másikért, és a másik üdvét szolgálni mindennel, ami a tiéd; a másik számára biztosítani a lehető legjobbat.

De bizony mondom a legmagasztosabb választás az, ami a magad üdvét szolgálja.

Mint oly sok mélységes spirituális igazsággal megtörténik, ez a kinyilatkoztatás is könnyen áldozatul eshet az azonnali félremagyarázásnak. De abban a pillanatban oszladozni kezd a homály, amikor valaki eldönti, hogy mi az a „legjobb”, amit önmagáért megtehet.

 

„Habár Buddha elvetette az aszketizmust, nem beszélt elég sokat ellene; nem tehette, mert olyanokhoz kellett szólnia, akiknek feje tele volt tömve az ősi tanokkal és ideológiákkal. Olyanokhoz kellett szólnia, akik semmit sem értettek volna mondandójából, ha úgy beszélt volna, mint most én. És engem sokszor még a mai emberek sem értenek. Eltelt kétezerötszáz év, de az emberek leragadtak. Nagyon ritkán találkozhatsz egy valóban mai  emberrel. Az emberek már a huszadik században járnak, de csak fizikailag – spirituálisán évezredekkel le vannak maradva.

 

„Tudjuk-e, mi a vallás? Nincs benne az egyházi énekek­ben, nem azonos a púja szertartással, nem bádog iste­nek és kőszobrok imádata, nincs ott a templomokban és katedrálisokban, nem olvasható a Bibliában vagy a Gítában, nincs benne a számtalanszor ismételt szent névben vagy bár­melyik babonában. Ezeknek semmi közük a valláshoz.

A vallás a jóság érzése, olyan áradó szeretet, mint egy fo­lyó, élő és örökké mozgásban van. Abban az állapotban meg­látjuk, hogy eljön a pillanat, amikor már nincs szükség továb­bi keresésre.

 

„Merülj magadba és légy tudatos – másra nincs szükség. Emlékezz mindig önmagadra, úgy kísérjen ez az emlékezés, mint a lélegzés. Elég, ha mindig észben tartod, hogy a múlt értéktelen, eldobnivaló – akkor a jövő is megy vele. A kapu: az itt-most. Az itt-most-on keresztül átléphetsz a világból Isten országába; a külsőből a belsőbe. És akkor hirtelen, akár a piactér kellős közepén, alászáll a kegy temploma: a menny megnyílik, és te feltöltődsz Isten áldásával.

 

„Milyen az indíték nélküli szeretet? Létezik-e ösztönzés nélküli szeretet, amely nem arra vágyik, hogy a szeretetből hasznot húzzon? Van-e olyan szeretet, amelyben nem érezni sebzettséget, amennyiben az nem talál viszonzás­ra? Ha felajánlom a barátságomat, és te elutasítod, talán nem leszek ettől megbántva? Vajon a megbántottság érzése lehet-e barátság, nagylelkűség vagy szimpátia eredménye? Az biz­tos, hogy amíg sértve érzem magam és félek, amíg a másik­nak reményt adok, hogy segíthet rajtam – amit egyébként szolgáltatásnak neveznek – addig nincs szeretet.

„Légy olyan hálás a létezésnek, amennyire csak lehetséges – apró dolgokért is, ne csupán a nagy dolgokért... a puszta lélegzésért. Semmilyen jogos követelésünk nem lehet a létezéssel szemben, ezért minden, amit kapunk: ajándék.

Legyen benned egyre több és több hála és köszönet; engedd, hogy ez legyen benned a legmeghatározóbb. Légy hálás mindenkinek. Ha megérted a hálát, akkor hálát érzel azokért a dolgokért, amelyeket társaid pozitívan tettek.