„Habár Buddha elvetette az aszketizmust, nem beszélt elég sokat ellene; nem tehette, mert olyanokhoz kellett szólnia, akiknek feje tele volt tömve az ősi tanokkal és ideológiákkal. Olyanokhoz kellett szólnia, akik semmit sem értettek volna mondandójából, ha úgy beszélt volna, mint most én. És engem sokszor még a mai emberek sem értenek. Eltelt kétezerötszáz év, de az emberek leragadtak. Nagyon ritkán találkozhatsz egy valóban mai  emberrel. Az emberek már a huszadik században járnak, de csak fizikailag – spirituálisán évezredekkel le vannak maradva.

 

„Tudjuk-e, mi a vallás? Nincs benne az egyházi énekek­ben, nem azonos a púja szertartással, nem bádog iste­nek és kőszobrok imádata, nincs ott a templomokban és katedrálisokban, nem olvasható a Bibliában vagy a Gítában, nincs benne a számtalanszor ismételt szent névben vagy bár­melyik babonában. Ezeknek semmi közük a valláshoz.

A vallás a jóság érzése, olyan áradó szeretet, mint egy fo­lyó, élő és örökké mozgásban van. Abban az állapotban meg­látjuk, hogy eljön a pillanat, amikor már nincs szükség továb­bi keresésre.

 

„Merülj magadba és légy tudatos – másra nincs szükség. Emlékezz mindig önmagadra, úgy kísérjen ez az emlékezés, mint a lélegzés. Elég, ha mindig észben tartod, hogy a múlt értéktelen, eldobnivaló – akkor a jövő is megy vele. A kapu: az itt-most. Az itt-most-on keresztül átléphetsz a világból Isten országába; a külsőből a belsőbe. És akkor hirtelen, akár a piactér kellős közepén, alászáll a kegy temploma: a menny megnyílik, és te feltöltődsz Isten áldásával.

 

„Milyen az indíték nélküli szeretet? Létezik-e ösztönzés nélküli szeretet, amely nem arra vágyik, hogy a szeretetből hasznot húzzon? Van-e olyan szeretet, amelyben nem érezni sebzettséget, amennyiben az nem talál viszonzás­ra? Ha felajánlom a barátságomat, és te elutasítod, talán nem leszek ettől megbántva? Vajon a megbántottság érzése lehet-e barátság, nagylelkűség vagy szimpátia eredménye? Az biz­tos, hogy amíg sértve érzem magam és félek, amíg a másik­nak reményt adok, hogy segíthet rajtam – amit egyébként szolgáltatásnak neveznek – addig nincs szeretet.

„Légy olyan hálás a létezésnek, amennyire csak lehetséges – apró dolgokért is, ne csupán a nagy dolgokért... a puszta lélegzésért. Semmilyen jogos követelésünk nem lehet a létezéssel szemben, ezért minden, amit kapunk: ajándék.

Legyen benned egyre több és több hála és köszönet; engedd, hogy ez legyen benned a legmeghatározóbb. Légy hálás mindenkinek. Ha megérted a hálát, akkor hálát érzel azokért a dolgokért, amelyeket társaid pozitívan tettek.

 

„Az adomány, amit a valóban kontemplatív lelkek mind önmaguk, mind a társadalom számára felkínálnak, az, hogy egy sokkal nagyobb történet részének, egy sokkal nagyobb Én részének tekintik magukat. Ebben az értelemben a középpontja tudatában élő ember alapvetően konzervatív, jól tudja, hogy ősei taposták ki az útját, az Örök Hagyomány ösvényét. Paradox módon azonban a valódi kontemplatív lélek mindemellett kockázatvállaló és reformer, éppen azért, mert nincsen magántermészetű tennivalója, feladata vagy biztonságigénye.

  

„Szeretet csak akkor lehetséges, ha két ember a léte középpontjából közlekedik egymással, ennélfogva ha mindegyik a léte középpontjából éli meg önmagát. Csak ebben a „centrális létezésben” van emberi valóság, csak itt van elevenség, csak itt van meg a szeretet alapja. Az így megélt szeretet állandó kihívás; nem pihenő, hanem mozgás, növekedés, együttműködés; hogy harmónia van vagy konfliktus, öröm vagy bánat, még ez is másodlagos ahhoz az alapvető tényhez képest, hogy két ember a léte lényegéből éli át egymást, hogy egyek egymással, és nem azért, mert menekülnek önmaguk elől, inkább mert egyek önmagukkal.

 

„Mindannyiunknak megvan a maga választása azt illetően, hogy egy szerelmi kapcsolat az álom, avagy az ébrenlét felé halad-e. Párkapcsolatunkat használhatjuk érzelmi mankónak, belső bizonytalanságunk enyhítésére, esetleg annak megerősítéséül, hogy értékes, elfogadható és szeretetreméltó emberek vagyunk. Kereshetünk benne gyógyírt önértékelési zavarainkra, vagy akár megkísérelhetjük az állandóság bástyájává tenni, oltalmul az élet örök változékonyságával szemben.

 

„Minden ember bensőjében van egy mag, a saját lénye, amelyről csak homályos elképzelése van. Ebben a belső magban energia áramlik, amely a felszínre kívánkozik. Ez az energia alaktalan, és még meg kell találnia a megfelelő módot arra, hogy kifejezésre jusson; többnyire azonban nem találja, mivel az ego… nem enged utat neki. A belső énedben rejlő energia még alakítatlan, tiszta, talán a fehér fényhez lehetne hasonlítani. Ezért aztán az érzés, amelyet ez az energia közvetít, szintén elég homályos és meghatározhatatlan formájú.

 

„Ha találkozol egy rég nem látott baráttal – engedd át magad a boldogságnak.

Egész lényedben érezd, válj azzá – add át magad teljesen az örömnek. Ez is egy módszer. Már rég nem láttad barátodat; több napja, vagy több éve. Találkoztok, és elönt az öröm...

De te a barátra koncentrálsz és nem az érzésre. Elmulasztottál valami fontosat. Az érzés csak pár pillanatig volt jelen, alig vetted tudomásul – rögtön elkezdtek beszélgetni, felébresztitek a régi emlékeket.